Érdekesen tudnak az emberek a másikba lelket önteni… Biztos mindenki tapasztalta már, hogy ha panaszkodni mer, vagy el meri mondani, hogy neki sokszor nem könnyű, akkor érdekesen kap rá “vigaszt”.

Én nem szoktam mosolyogva, fogösszeszorítva kínlódni, általában inkább puffogok, kiabálok, sírok, kiadom a dühöm, a mérgem. Sokszor vagyok elcsigázott, mert nincs, aki csak néha elvinné, vagy hozná a gyerekeket, idejét nem tudom, mikor vásároltam be egyedül utoljára, mikor intéztem hivatalban egyedül vmit… Gyakran ilyenkor beviszem a kicsit anyuhoz a boltba, ami remek, nagy segítség persze, de attól én még szoktam úgy érezni NÉHA, hogy nincs 1 szabad percem sem.

LEgtöbbször persze boldog vagyok és kiegyensúlyozott, de mondjuk 10ből 1szer meg fáradt vagyok, kimerült, elcsigázott… És ilyenkor jól esik, esne, ha vki kis buksisimi, igen, jól csinálod, így tovább. Jól is szokott esni, ha bárki megdícsér, hülye dolog, az anyaság effektív nem jár együtt visszajelzéses sikerélménnyel.

Na, hosszú bevezetés után jön a lényeg:). Amikor esetleg panaszkodni merek,_rendszeresen jön azzal a jóindulat, hogy “maaaaajd megtudod, ha iskolások lesznek, még nehezebb lesz” “ez még semmi, még eztán jön a java”, “Bezzeg a mi időnkben még ennél is nehezebb volt”. “Emlékezz vissza kislányom, nekem még dolgozni is el kellett járni”, stb…

Vmelyik nap megkaptam egy munkába visszaálló barátnőmtől: “addig örülj, míg itthon lehetsz”. Hm. Akkor örülnék, ha munkába állhatnék, és vki közben elvinné és hozná a gyerekeket, ha néha más írna velük leckét, pl apukájuknak lenne erre majd ideje, ha betegek lennének, ismerné más is a gyerekorvosunkat, na, én meg akkor örülnék.

Ezektől piszokul rögtön jobban szoktam lenni:D. Jah, h mégnehezebb lesz ezután? Akkor most de könnyű:D. Vagy pl mittom, elképzelhetek nehéz szitukat, annál végülis sokkal jobb nekem, akkor már még lelkifurdalásom is lehet, az a legkirályabb:).

Én másképp vigasztalok… Ezért is gondolom, h remek védőnő válhatott volna belőlem. Ezért érzek együtt a frissen szülőkkel, ezért nem nevetem ki a barátainkat, ha felhívnak kétségbeesve a síró kisbabával, hogy sztük nem vesz levegőt, lenyugtatom őket és elmondom, ha sír, vesz levegőt. EGyszer mentőt hívtak, mert sztük az alvó gyerek nem lélegzett, persze csak aludt szegény, sosem tudtam ezen nevetni. Elképzeltem, mennyire kétségbe lehettek esve.

Na, ez nem rinyapost volt, mert tökéletesen jól vagyok, erről régebben akartam írni, hogy érdekesen fogják néhányan ezt. Hogy lehet úgy vigasztalni, lelket önteni valakibe, felemelni, h közben asztal alá nyomjuk a másik fejét? Miközben legtöbbször csak azt akarja hallani, hogy “Kiválóan csinálod a dolgod, csak így tovább, hidd el, nemsokára könnyebb lesz”.