SZMK 3 gyerekes topic

Családi blog 2 hozzászólás »

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9128162

Ebben a topicban merült fel egy mindennapos kérdés, egy anyuka tette fel a kérdést a többi 3 gyerekesnek, hogy hogy oldják meg a háztartás minden napos nyűgjét, problémáját, hogyan szervezik, h ne gázoljanak térdik a játékban és a szemétben. Mindenki írt jókat, idemásolom az enyémet, mert annak itt is jó helye lesz:)

De jó témát vetettél fel:) Ez a dolog megfelelési kényszerből frusztrál téged (férjed pl, nagyszülők, barátnők?) vagy saját magad igénye. Mind1 amúgy, a megfelelési kényszer is tud olyan motiváló lenni, csak sajnos az erősebben bír frusztrálni:)) Na, nálam úgy van, volt, az elmúlt 6 évben volt midnenféle rendszer és ahogy öregszem, egyre hárklisabb vagyok, régebben sokkal-sokkal lazább voltam, símán ültem a kupi közepén, és játszottam velük, ma már sajnos nem, ma már inkább előbb összepakolok. Mennyivel jobb lenne lazának lenni.. Fél éve mondtam le végleg a takarítónőt, nálam egyszerűen nem sok értelme volt, mivel a napi pakolás mindenképp az én dolgom, ruhákat elpakolni, kupit helyére tenni úgyis csak én tudom (vagy így gondolom:D). Maga a takarítás egy kicsi lakásban 65nm-en lakunk, szal rájöttem, h nem ez az igazi nehéz falat, mert azt darabonként meg tudom csinálni és az nem ér annyit, h emiatt vagy kerülgetünk vkit heti egyszer, vagy emiatt le kell lépnünk, télen nehezen megoldható azért, szal külön macera volt, lemondtam, azóta így működünk: (az én férjem munkahelyen és itthon is dolgozik, a háztartásban már régen nem kérem a segítségét, ha épp ráér, akkor inkább gyerekezzen és tudok haladni kicsit vmivel, de ez kevés idő sajnos). Reggel elviszem a csapatot, Apát dolgozni, nagyokat oviba, én 1 picivel vagyok itthon. Hazaérvén nekifogok berakni 1 mosást (minden nap mosok) , bepakolok a mosogatógépbe (Juci is megy minden nap), összerakom a reggeli romokat, pizsik, szanaszét törölközők, papucsok, játékok. Addig a kicsi vagy kint kavar az udvaron, vagy nekem “segít” 🙂 (21hós). Ami jó tipp lesz tőlem sztem, a porszívó_a_nappali_és_a_konyha_között_lakik. Soha_nem_rakom_el, és soha nem sepregetek. Szép porszívót vettem épp ezért ez is szempont volt, folyamatosan be van dugva és nem hazudok, napi minimum 10szer megy. Nem mánia ez tőlem, csak sokan vagyunk a kicsi lakásban, másképp nem menne. Így soha nincs szemét a padlón, nekem ez a gyengém asszem. Felmosni viszont csak heti 1szer szoktam, de van, h csak 2hetente. Port törölni is hetente szoktam, abszolút délelőtt, ha pl nem főzök, azon a napon, de ez ritkán van. Viszont a főzés gyakran estére csúszik, azaz délben kap a kicsi tegnapi kaját, és este kezdek neki főzni, mikor lefekszenek a gyerekek, 8után. Vagy amíg a kicsi alszik, és laptop megy az asztalra, onnan megy egy sorozat, vagy egy film, így tulképp kikapcsolódás a főzés. A délutáni alvás az mindenképp vmi olyan foglalatosságra jó, amit szívesen csinálok, meg a net ugye:) Ami fontos, én könyörtelenül összehangoltam mindig a gyerekek alvását, és sosem volt opció babakocsiban séta közben alvás, ilyenek. Ha a gyerek alszik, az a “szabadidő”, amikor vagy főzök, vagy netezek, na meg akkor szoktam felmosni. Szóval aludni mindig együtt mennek, a nagyok már csak éjjel alszanak, a kicsinek van még délutáni alvás is. De amíg a kicsi baba volt, és többször aludt, akkor is összehangoltam a nagyok délutáni alvásával, hogy legyen pausa a napban. Fél 4-re megyek a nagyokért az oviba, addigra fel kell kelni a kicsinek, ülünk az autóba, utána vagy játszótér, vagy jövünk símán haza, sok a gyerek az udvarunkon (társasház), így itt adott a társaság, bicikliznek, homokoznak… Onnantól ők vannak 8-ig. Apa vagy hazajön, vagy érte külön megyünk, mondjuk utána is sokszor dolgozik, előfordul, h 1 órát velünk tölt, fürdetni viszont ő fürdet mindig. Mesét vagy ő mond, vagy én, ha Apa ráér, akkor ő. Bevásárolni délelőtt a kicsivel szoktam, sajnos nálam nincs rendszer, ez hülye dolog, kellene, el is irigyeltem Mzstől máris. A mosást alvás után szoktam kiteregetni, szárítógépezni, onnan száradás után mennek ruháskosárba, (van egy zoknis-bugyis ruháskosár, van egy Apa-Anya ruháskosár, van egy gyerek ruháskosár), na, nálunk itt dől meg a tudomány, mert onnan vhogy sosem kerülnek be a szekrénybe:DDD. A szekrénybe akkor kerülnek, ha tele az összes kosár. Ám fogy belőle a cucc, így előfordulhat, h sokáig nem kerülnek ki belőle a ruhák:D. Legkésőbb hétvégén azért elpakolom:))). Jah, és nem vasalok. Szárítógépezek, minden bemegy a szekrénybe, ha mégis kell, felvétel előtt kivasalom. Na, ez egy nagyon átlagos leírás, mert szinte_mindig_van_valami pluszban, intéznivaló, orvososodni vkinek, van egy vállalkozásunk aminek a hivatalos ügyeit én intézem, ha kell. Amire ritkán kerül sor, mert nem tudok alkalmat teremteni rá, pl ablakmosás, szekrény tetjeén portörlés, ilyen nagytakarítósdi. Na, ehhez kellene, hogy legyen néha szitter, vagy Apa többet. A kocsink is egy disznóól legtöbbször, tegnap Apa gyors kipprszívózta pl, de már tényleg gusztátlan volt… A kert is az enyém, most jön a locsolószezon, fűnyírószezon, de beletanultam, már megy:). Jah, és a legfontosabbat kihagytam: néha belebukunk. Mert nem megy, kiakadunk, kapunk kritikát, ami baromi rosszul tud esni… Símán kiszáradt múlt héten egy régi virágom, hát tök rosszul esett, mandulaműtét volt a legnagyobbnak és 2 hétig magamhoz sem tértem emiatt, így szartam a virágokra. Gyakran felgyűlik a mosnivaló, ragad a padló, és nem csak, h nem jutsz el oda, h kisúrold a kádat, hanem egyszerűen napolgatod. Én legalábbis szoktam napolgatni:)). Aztán kampányszerűen belendülök és 3 nap alatt megváltom a világot:D, vagyis a háztartást, akkor az jó érzés bír lenni. Ami rossz érzés, az az, hogy_sosincs_vége, nálam még sosem volt pipa a lakáson, hogy akkor most 1 napig/hétig pihi, mert_minden kész. Mindig van 1 fiók, amit át kéne pakolni (több is:D), mindig lehet évszakváltani a felnőtt/gyerek szekrényekben, a cipők/kabátok között, a gyerekek kinőnek és belenőnek a ruhákba, mi még az unokatesókkal is cserélgetünk, én is állandóan méreteket váltok (terhesruhák, meghízott ruhák, lefogyott ruhák, valaha talán még jó lesz (motivációs) ruhák:D. És mindig ott a napi_nem_kevés teendő, az állandó mosás, az állandó konyha (belegondoltatok már, h napi 4-5ször etetünk a konyhában?)

Na nézzük ugyanezt Anya tollából:)))

Családi blog 4 hozzászólás »

Azt hiszem, tudatlanul is abszolút hergeltük egymást frankón előre, vállt vállnak vetve nem aludtunk, rágtuk a kefét, hogy mi lesz ott a mi kicsilányunkkal, aki szenvedett már annyit, h egy egész életre elég volt. És azt hiszem, mindketten féltünk őt odaadni, megint másra bízni, az egészségét, az életét, a lelkét.

Újra nem mesélem azért a sztorit, néhány dolgot helyesbítek, vagy inkább leírom, én hogy láttam, Apa posztjához képest. Igen, az orvosunk, aki beviharzott a műtőbe szó nélkül, az épp nekem esett rosszul. De nem vagyunk kisegítve egy “minden rendben lesz” félmondattal, az ilyesfajta vigasztalásnak semmi értelme, miért is hiányoljuk?. A figyelmessége jól esett volna, de nekinemez a dolga, jó előre mindent megbeszéltünk már.

A mi elvárásaink ezzel kapcsolatban nagyobbak az átlagnál, hiszen Katona prof asszony, Máder drnő, Gellén dr anno elkényeztettek minket a NICen, részletes beszámolókkal a gyerek állapotáról, a várható esélyekről, kezelésekről, stb… Hiába várjuk, hogy olyan legyen a hozzátartozó-, betegfelvilágosítás, mint az ER-ben, ez Magyarország:)). No, továbblendülök ezen a nem fontos dolgon. Apa félelmetesen megnyugodott a műtő előtt, én továbbra is izgultam, akkor nyugodtam csak meg, mikor ébredezett, végre nem szörcsögött, hortyogott és sehonnét sem folyt véres trutyi belőle.

A dologhoz tudni kell, hogy Szegeden az Újszegedi gyerekkorházban (már az is klinika-B részleg) van gyermek fül-orrgége, ahol futószalagon, meglehetős rutinnal kapkodják ki több megye gyerekeinek a kböző manduláit napi akár 7-8 alkalommal. Ám ott nem érezzük otthon magunkat, és a begyöpesedett fejünkben a tiszaparti klinika a klinika továbbra is, azaz ott érezzük a kiemelkedő szaktudást, gyerek ITO pl ott van, így annak közelében szerettünk volna lenni, a pulmonológusunk is ezt javasolta. A gyerekklinikával szemben van a fülorrgége kl, ott ajánlotta nekünk Gellén dr. Bella Zsolt dr-t, aki végül operálta Virágot. Sokan mások is ajánlották őt azóta nekünk.

Nincs okunk panaszra, minden rendben zajlott, elvétve volt gyerek a klinikán, így kiélvezhettük mindenki szimpátiáját, a sok felnőtt között az ottaniaknak gondolom felüdülés 1-1 kisgyerek:). Virág meg ugye egy bájos, türelmes, jó kislány, nem okozunk gondot sehol.

Meglehetősen jól éreztük odabent magunkat, pedig a körülmények cseppet sem voltak ideálisak, nem törődtünk vele, őszintén szólva, nagyon élveztem, hogy egész nap kettesben lehetek csirgivel, hogy mellette “alhatok”, hogy hosszú ideig csak puszilnom és ölelnem kell őt, mert csak ez a dolgunk:). 1 ágyunk volt, de nem okozott gondot.

A nénik engem nem zavartak annyira, igyekeztem minimálisra venni a kommunikálást velük, általában egymást fúrták, ha a másik kiment, és vicces párbeszédeket nyomtak, de nagy egyetértésben instruktáltak engem, hogy mit csináljunk, hogy oldjuk meg, hogy vegyük fel a papucsot, vagy tegyük le, hogy ne vigyem azt a nagylányt, sétáljon (branül volt a  lábában). De ezek csak szórakoztattak:))). Ha 1 hétig kell bent lennünk, talán bosszant, 1 napig símán kibírtuk:))).

Pedig idősebb néni nem igen szerette a friss levegőt, és a fényt sem, grrr, folyton alkudozni kellett vele, h ablakot nyissunk és ne húzzuk már le a redőnyt áprilisban… Szerencsére másik néni megvívta vele a csatákat, addig sem unatkoztak ugye:))).

2-3alkalommal elpöttyent Virág, hogy “mikor megyünk már haza?” és ő sírás előtt mindig húzgálja az orrát, mintha a szemüveget tolná fel, annyira édes, na, ilyenkor áldás volt a laptop, amin mesét nézett egyfolytában. Na, annak nagyon örült, h korlátozás nélkül mesézhetett:)). Este teljesen rendben elaludt. Próbáltam nézni fejhallgatóval Ally mcBeal-t, de egyik néninek a szemébe világított , így kikapcsoltam. Nem is volt annyira gond, mert elég fáradtnak éreztem magam, helyezkedtem, Virág köré fontam magam, majd csak nem jött álom a szememre. Hajnal 3kor még az órát néztem… Kijárkáltam pisilni, iszogattam, gondolkodtam, de leginkább megpróbáltam Virágot úgy ölelni és puszilni, h meg ne zavarjam az álmát. És mérhetetlen boldogságot éreztem, h végre vége, felkészültem, h lesz még  1 éjszaka, azt sem bántam annyira. Ugye ez a fülorrgége, ergo 1 kivétellel mindenki horkolt a szobában, kánonban nyomták, ez sem segített az elalvásban:DDD. Fél 4körül elhumtam, de 5kor már jöttek a lázmérővel:D.

A személyzet tök aranyos volt, mindenki segítőkész volt és kedves, le a kalappal. Nagyon kevesen vannak, nem láttam nővért lábat lógatni sosem:(. Az anesztes doktornő nagyon-nagyon rendes volt, előre kértem tőle, hogy a branült csak bódítás után, mondta, hogy persze, és a lábába építette végül, amiért nem lehetek elég hálás, csak utólag tudta meg Virág, hogy ott neki tű volt.

Csütörtök reggel megnézte Bella dr. Virágot, és azt mondta, ő szíve szerint tartaná péntekig, azaz még 1 éjszakát, de ha nagyon nem bírunk magunkkal, akkor saját felelősségre hazaenged. Nyilván utóbbit választottunk. Nem értem amúgy ez az óvatosságot, rutin szerint adenotómia után 24órát szoktak korházban lenni a gyerekek, ha nicns gond, nálunk nem volt. Telefonáltam apának, nagyon örültek a jó hírnek, összekapta  a lányokat (de tényleg, pl nem fésülte meg őket és nem mostak szájat fogmosás után, felkapták a tegnapi, nem éppen makulátlan ruhát :DD) és rohantak értünk:))). Hamar oda is értek, én addig komótosan összepakoltam és kivetettük Virág branüljét, aminél sírt kicsit, de nem volt vészes. Nagyon örült, h jöhetünk haza:)). Még megkapta a drága a “diétás” reggelijét*.

Délután neki kötelező volt aludni, de Bogit nem sikerült rávennünk, h aludjon, mi is ledőltünk Apával, persze aludni nem tudtam. Mamáék 6kor eljöttek látogatóba, Virág megmutatta, hogy tud fejen állni, majd’ rosszul lettem:)). Elvileg nem s zabadna kimennie a levegőre, hát mi fülvédővel kiengedjük, csodás idő van, ő meg annyira vágyik ki a többiekhez. Próbálom visszafogni, ne szaladjon, ugráljon, bár az előbb átrugtaa szomszédba a labdát. Most épp kirakóznak a teraszon:)

*Aki elárulja nekem, mitől pépes, vagy diétás étel a darált parizer fehér kenyérrel, annak adom fele királyságomat:))). Hogy azt az amúgy sem ínycsiklandó parizert minek kell hányásra (pardon) darálni, haamúgy3 szelet fehér kenyeret kell hozzá megenni? MErt így összességében se nem pépes, se nem diétás. Na meg a parizer amúgy is le van darálva:DDD. Bár, mivel ehetetlen elég diétás és elég pépes is:D

Még nem festettünk tojást, nem is takarítottam és kupacban áll a szennyes ruha. Nincs még sonkánk sem, be kell vásárolnunk. Nem mondom, h túl tettrekész lennék:D

Mandul vagy nem mandul a?

Családi blog 11 hozzászólás »

Mindenekelőtt: Jelentem túl vagyunk rajta! 🙂

2 napja nem alszom rendesen, csak forgolódok, rémálmaim vannak és még a herpeszem is kijött, ami az idegtől szokott. Valószínűleg én magam is azt mondanám, hogy minek ez a felhajtás, ez a sok hűhó, ez a túl parázás? Csak egy rutin műtétről van szó, amit már az ágytálat cserélő nővérke is megold fél kézzel. Ha nem VIRÁGRÓL lenne szó.

A tűtől való rettegése a legcsekélyebb gond, ez csak egyszerűen abból adódik, hogy szanaszét szurkálták élete első 3 hónapjában. Gyakorlatilag nincs ép vénája. A karján szinte esélytelen, a lábán még talán akad szúrásmentes felület, de emlékszem, mikor az inkubátorban már csak a fején találtak alkalmas helyet.

Az érszűkület a szívétől a tüdőbe vezető éren ennél azért nagyobb ok az aggodalomra. Évek óta ott lebeg a fejünk felett a szívműtét lehetősége, de valahogy még megúsztuk ezt a problémát tünetmentesen.

Az asztmája már csak “hab” a tortán. Amikor az ember hónapokig jár az inkubátor mellé és bízik a világ minden csodájában, hogy a kis dobozlakója ép és egészséges kisbabaként kerül haza, akit meg lehet érinteni, táplálni és szeretni, akkor csoda, hogy a szellőtől is óvja?

Végül itt van ez a hat éves kislány, értelmes, szép, okos, bájos teremtés, az életünk csodája, túlélt mindent, és most oda kell adnom, hogy fájdalmat okozzanak neki. Ugye tudja, hogy ez azért van, hogy egészséges legyen? Ugye tudja, hogy mindennél jobban szeretem? Ugye érti, hogy nem akarjuk bántani, hogy jót akarunk neki?

Ilyen gondolatokkal indultunk útra ma reggel a klinikára. Szerencsére Bogit anyu elvitte bábszínházba meg fagyizni, Bibit meg sikerült leparkolni nővéreméknél, így csak a legnagyobb Virágunkra tudtunk koncentrálni. Ezúton is hálás köszönet a segítségért. Persze Vör (ez a Virgil, ómagyarul: Vörzsil rövidítése… ja a Vörzsilt azt én ragasztottam Virágra, ne kérdezd miért! :D) nem hazudtolta meg önmagát. Kacagva szállt ki az autóból a parkolóban, még meg is jegyezte kiszálláskor, hogy:

  • Hehe, csak én vagyok, meg a táska.

Mivel a hátsó üléseken sorba pakolt három gyerekülésben most nem voltak ott a cimborái. A folyton kérdező Bogi és a takonypóc Bibi. 🙂 Sz’al Anya, Apa, Vör és a Táska felballagott a „gigászatra” és a nővérke bekísért bennünket abba az 5 ágyas kórterembe, ahol két idős és két fiatal hölgy sorstárs fogadott minket. A fal melletti üres ágy bennünket várt, majd gyorsan előkerült a méretes pizsama is, ami természetesen néhány számmal nagyobb volt, mint a mi kislányunk. Fürkésztem a kiscsaj tekintetét, hogy mikor fog legörbülni a szájáról a mosoly, de mintha odarajzolták volna. Pikk-pakk rápattintottam a pizsit, felhajtottam a lábát és zsupsz az ágyba pázlizni.

Ha mesélik nem is hiszem el, hogy ez a kislány ott ült és jókedvűen kirakózott műtétre várva. Még az sem riasztotta el, hogy a bekötött fejű öreg nénik egyikének vékony cső lógott ki a fejéből, mely egy kis tartájban ért véget, amit gazdája hűséges bevásárló szatyorként cipelt magával. Ebbe csordogált az a gennyes-véres trutyi, aminek ürülnie kellett a gyógyuláshoz.

Nem esett jól, hogy kiküldtek, mert tömegesen jöttek a vizitek, de szerencsére Anya ott maradhatott kis Virágszálammal. Ólomlábakon jártak a percek, amikor egyszer csak megjelent a beteghordó srác, (akit el is neveztünk Said-nak a Lostból, mert annyira hajazott a sorozatbeli névadójára.) de a kölykét féltő anyatigris karmai közül nem tudta kitépni a pácienst, így csak mutatta az utat a műtő felé. Mentünk egy emeletet a lifttel és ez a kiscsaj meg mosolygott…

Honnan van ez az erő ebben a kisemberben? Harminc éves fejemmel tele volt a gatyám, Anya reszketett, mint a nyárfalevél, ez a kis kölyök meg röhög az egészen. Agyam eldobom! Mikor huppanva megállt a lift, felkészültem a sikítós – zokogós – kézből kitépős vergődésre, de semmi. Said elkérte Virgát, aki átpattant a mellkasára és mosolyogva intett nekünk.

  • Itt várunk kint kicsim!!! – kiabáltam utána, majd libbent az ajtó.

Ekkor öntött el valami furcsa, sztoikus nyugalom, ami szinte megrémisztett. Olyan erővel villant át rajtam a kis emberpalántánk magabiztossága, hogy teljesen letaglózott és nekem is mosolyt csalt az arcomra. Megint azt éreztem, mint annak idején a PIC-en, hogy az a megfoghatatlan kapocs, ami összeköt bennünket működött. Egyszerűen elillant minden rossz gondolatom, az agyam egy pillanat alatt kiürült, mintha a windowsban ürítettem volna a kukát. Tökéletesen nyugodtan leültem és feloldódtam az érzésben: Virág jó kezekben van, minden a legnagyobb rendben lesz!

Anyának nem volt ilyen szerencséje, ő valamiért nem kapott ebből az erőből, egyik lábáról a másikra állt, tördelte a kezeit és mániákusan kémlelt befelé. Minden érzékszervével, idegszálával arra figyelt kiszűrődik-e egy kis nyöszörgés, sírás, belát-e az ajtó résein. A legkisebb neszre összerándult, kérdésemre annyit felelt:

  • Nem akarom, hogy sírjon!

Nem sikerült átadnom neki a nyugalmamból, de nem adtam fel. Csitítgattam, ahogy tudtam és vártunk. A sok kórházas sorozatból beugrott egy kép, mikor a pattanásig feszült pillanatban a szülők várakoznak a luxushotel szobának berendezett váróban és csak várnak-várnak… Hát mi kaptunk kontrasztot rendesen. Ez nem Hollywood. Ez kérem a lepattogzott falú, 4 négyzetméteres előtér egy vaskerettel, amire 4 műanyagszék van csavarozva, balra ételhordós gurulós alumíniumszekrény, ami kapásból felezi a mozgásteret, jobbra beteghordó lift, amiből előbukkanó objektumok elöl el kell húznod a lábad. Fertőtlenítőszag és fagyos szél a műtő felől, zöld köpenyes emberek suhannak, klumpák koppannak, gyereksírás ballról… huh nem Virág…

Ismét egy fehér ruhás alak viharzott el mellettünk. Na ez volt a doki, közölte Anya. Hát ennyit a hálapénzről. Se egy jónapot, hogy vannak, nyugodjanak meg, minden rendben lesz, vagy hasonló tök emberi törődés, még egy pillantás sem. Sietni meg nem sietett, mert még vagy 10 percig szöszölt a zöld rucikkal és volt ideje cseverészni is odabenn. Nem is értem, hogy ennyit nem érdemlünk meg?

Minden egyes ajtónyitás, nesz a miénk volt, elcsíptük őket. Nagyon hosszúnak tűnt, de nem volt fél óra az egész. Még talán ennyi sem lett volna, ha az orrmandulájának kioperálása mellett nem szúrják fel mindkét fülét és nem próbálnak bele tubust rakni. Sajnos erre is szükség volt, de végül csak az egyik fülébe került tubus, a másikban túl merev volt a dobhártya. Ezért aztán én is kezdtem elbizonytalanodni a “minden rendben” állapotban, de Said megnyugtató mondata elhessegette a viharfelhőket:

  • Minden rendben??? – Vágta hozzá Anya

  • Természetesen – felelte a zöldben barna srác és megeresztett valami mosolyfélét, amit a maszktól nem láttunk.

Huh, Anya eldörgölt egy könnycseppet én meg felvettem a “na ugye én megmondtam, hogy nem lesz semmi baj” arcot. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az én bal fülemet 10-szer, a jobbot 12-szer szúrták fel és csesztek bele tubust tenni (talán akkor még nem létezett?). Meg persze azok az emlékek is élénken éltek bennem, mikor bal fülemre a hallásomat 4 órás operációval mentették meg úgy 10-12 éves koromban. Emlékeztem milyen érzés volt felébredni, kezemben a branüllel, feszítő hólyaggal és végtelenül elcsigázva. Bevillantak a képek az ólmos fáradtságról…

Kinyitották a lengőajtókat, gurult kifelé a legédesebb kis zöldbebugyolált csomagocska azon a hatalmas ágyon. Kicsi Virágom ott gömbölyödött nyálas véres tócsát eregetve és veszettül horkolva, amire az anesztes hölgy azt mondta:

  • Horpaszt rendesen, de ez még belefér… – majd a liftben hozzátette – előfordulhat, hogy folydogál a vér és lehet, hogy küzdeni kell majd vele, ha felébred.

Kérdőn néztünk rá, mire azt felelte:

  • A műtőben megkérdezte a kicsi, hogy “Miért hoztak ide? Haza akarok menni!”

Hát nem tündéri ez a kis teremtés? Anyának abban a pillanatban biztos nem ez volt az első gondolata. Láttam, hogy a furcsán szörcsögő hangok és pici orrból csordogáló vér megriasztja. Riadtan kereste a branült…

  • A lábába szúrtam és bebugyoláltam, hogy ne legyen vele gond – közölte az anesztes és pár jó szóval elbúcsúzott. Ez nagyon rendes volt tőle. Azt már kérni sem kellett, hogy a műtét előtt bódításban szúrja meg a kiscsajt, ez már rutinból így megy. Anya persze előrelátóan megitatta hajnalban Virgát, hogy legyen szép hidratált vénája, de a bódítás miatt most kimaradt a kapálózós, lefogós rész.

Láttam a feszültséget Anya arcán és nem értettem miért nem nyugszik már meg végre. Persze mindig van min aggódni. Most épp azon kellett, hogy ugye rendben fel fog-e ébredni? Ki kellett küldenem levegőzni, mert láttam, hogy merő ideggóc. Simogatni kezdtem a szörcsögő kis porontyot a szobatársak kommentárjainak sűrűjében. Persze mind jót akar és aranyos, de ilyenkor annyira nincs rá szükség, hogy az ébredező kislányom egy véres agycsápos géz túrbánt pillantson meg, lötykölődő, véres gennyzacskó kíséretében még ha az közben mosolyog is. Az egy szál hálóingben grasszáló, hasmellű, törpenénikéről nem is beszélve.

Még hogy kapálózás meg sírás, ehh. Ez a kislány felemelte a fejét párszor, nyitogatni kezdte a szemét és tisztulni kezdett a tekintete. Szép lassan magához tért, Anya is lenyugodott kicsit én pedig kifújtam magam: Túl vagyunk rajta.

Megpuszilgattam a kis kába csajszit és hazaszaladtam a laptopért meg pár meséért, majd vissza. Átvergődtem a portáson aztán felpattantam a harmadikra és ismét a kórteremben voltam. Angyalkám már egészen kitisztult, váltottunk pár szót is aztán következett a rohangálás. Összeszedtem Bogit a mamánál, elmeséltem a nagyszülőknek a részleteket, mindenki konstatálta, hogy rendben mennek a dolgok, aztán tűztem Bibiért. Bogi természetesen végig kérdezgetett, de nem maradt válaszok nélkül. Bibi közben bealudt tesóméknál, de megvártuk, majd hazamentünk ebédelni. A legkisebb kiss beterítette az étkezőt rizzsel, úgy szép egyenletesen, Bogi meg müzlit evett mesenézés közben.

Bibi a nyakamon lógott, Bogi pedig a mese végén, úgy mellékesen megjegyezte:

  • Apa, én nem akarok meghalni! – köpni nyelni nem tudtam.

  • Én sem kislányom, de azt hiszem senki sem.

  • De a Nóri (nem biztos, hogy ezt a nevet mondta, már nem emlékszem. Valamelyik ovis pajtásáról lehet szó…) nagypapája mérgezett füvet evett és meghalt. – közölte tárgyilagosan. Igazából ez elég váratlanul ért, így semmi okosat nem tudtam visszakérdezni…

  • Miért evett mérgezett füvet? – böktem ki végül.

  • Mert nem tudta, hogy mérgezett. – felelte.

Nem nagyon akartam tovább fonni ezt a beszélgetésfonalat, mert féltem mi sül ki belőle, ezért vártam. Szerencsére a következő kérdése ez volt:

  • Mikor látogatjuk meg Virágot meg Anyát? – Innen már egyszerű dolgom volt.

  • Most azonnal, ha akarod!

Már pattantunk is autóba, és átszáguldottunk a városon, hogy ismét megvívjuk a kis harcunkat a portással, aki csak a legnyomósabb okokat fogadta el, hogy miért álljunk be a Klinika udvarára és a helikopter leszálló mögött elterülő hatalmas füves területre miért is parkoljunk le, senkit nem zavarva…

Bibit és bogit nagy öröm fogadta a kórteremben, vércsápos medúza is aranyosan rámosolygott és hasmell is engedett közléskényszerének és elmesélte, hogy Virág mennyire bátor volt a műtőben (???). Lényegében mindenki örült a monoton unalomszőnyeg pillanatnyi felgöngyölítésének, nem úgy Virág, aki a tőle megszokott módon köszönés helyett elújságolta, hogy a lábán van egy kötés és oda megy bele a gyógyszer, majd kérte, hogy had folytathassa a mesenézést, amit anya egy ügyes pause-al megállított, gondolván hosszabbra nyúlik a tesók üdvözlése.

Úgyhogy pikk-pakk leváltottam Anyát, aki a turbánosoktól karjába menekülő Bibivel és a sandán lesekedő Bogival elviharzottak. Végre “kettesben” maradhattam az én kis bogarammal, akiből sikerült néhány szót kihúzni. Annyira édes volt, ahogy ott feküdt lábában a branüllel, hátradőlve, mesét nézve és kacarászva. A totális szürrealitás képe, ahogy ott ülök vele és Anya laptopján az “Egyszer volt” sorozatból a “Fül” című epizódot nézzük egy olyan közegben, ahol több a levedző véres fül, mint közel s távol.

Amíg Anya távol volt, sikerült pisilni Virággal. Persze bénáztam, mert eszembe sem jutott, hogy kivegyem a szekrénykénkből a papírt, ami már ott lapult, így aztán hirtelen ötlettől vezérelve kértem. A nővérke természetesen vakolatpergető frekvencián közölte, hogy ő 40 éve dolgozik itt, de soha nem volt szokás, hogy wc papírt adtak volna a betegeknek. (Ez mekkora érv nem? Hogy nem sül le a bőr a képemről, mekkora barom vagyok én!!!) Na erre aztán a legtúlsó szobában is felkapták a fejüket a magukat kómába unatkozó emberek.

  • Azt kérem ide a betegeknek kell hozni… – kiabált utánam, majd előrelátóan hozzátette – …és papír zsebkendőnk meg törlőkendőnk sincs!

Majd, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult. Pár lépés után elkurjantotta magát a folyosón:

  • Ki kér feketét?

  • Én, kérnék szépen! – jöttek a feleletek a kórtermekből s elindultak a csoszogós, gennyzacskós nénikék. Igen, bátran rakjuk csak össze a képet! Sz’al budipapír az nincs, de kotyogós fekete azért mindenkinek jut, aki kér… 😉

Miután szégyen szemre visszakullogtam a kórterembe, és újabb mesét indítottam, sikerült két különböző nővérnek ugyanazt a pulzust megmérnie Virágon, sőt az egyik oly túlbuzgó volt, hogy megmérte a vérnyomását is. Erre közölte vele a főnővér, hogy azt nem kell, mert nincs gyermek mandzsettájuk. A pironkodó nővér persze kivágta magát és bediktálta, hogy a felnőttekre hitelesített műszerrel is 110 / 80-at sikerült mérnie. Ügyes!

A lázmérőtől úgy megriadt Virga, mint mikor nyári zápor után megrázol egy bokrot. Na ekkor volt egy kis kapadozás, de sikerült megnyugtatnom és kiegyeztünk 36,2 -ben. ez is rendben volt. Nem úgy a gennyesvértasakos néni, aki oly mértékben unta magát, hogy elhatározta átveszi a főnővér feladatait a mi kórtermünkben. Nagyokat nyögve kikelt az ágyából, magához vette létfenntartó felszereléseit és átcsoszogott hozzánk. Szabad kezével megpöckölgette az infúziós állványunkat és ciccentgetve csóválta fejét, amivel jelezte, hogy Virág infúziója néhány percen belül kifogy. Én csak néztem bambán, nem akartam érteni, mit művel a néni.

Kisétált a folyosóra és rosszallóan csóválta fejét, mikor nem találta a helyén a főnővért. Már kezdtem reménykedni, hogy feladja az orvososdit, de fogott magának egy nővért, akit odavezetett a probléma forrásához és megismételte az akkurátus mozdulatot. Ciccegés, pöckölés, fejcsóválás. Jah igen, pillanatokon belül kifogy az infúzió, tudnak róla, közölte a nővér és ment a dolgára. Azt az arcot még most is látom magam előtt, ami akkor nézett vissza rám. Az az örömteljes diadal, ami akkor szétterült a véres turbán alatt felejthetetlen. A néni gyakorlatilag megmentette a kislányom életét, legalább is ez volt az arcára írva. Tudom, hogy térdre kellett volna borulnom előtte, de csak annyit erőltettem ki magamból: – Igazán kedves, köszönöm!

Azt csak egyszerűen ironikusnak nevezném, hogy mikor a főnővér visszatért, levette a kiürült infúziót, kimosta a branült és közölte, hogy ez volt az uccsó infúzió, innentől tessék sokat inni, majd eltolta az állványt. Nem mertem hátra nézni, mert féltem mit látok majd a diadalmámor helyén a néni arcán. Később kiderült, hogy magától is felismerte a hőstettje mögött lapuló erővonalakat, de egyszerűen nem akart belenyugodni és utolsó korbácsütésként még rám húzott egyet:

  • Teccett hallani! Tessék itatni! – Én ezt már nem teccettem hallani.

Simogattam inkább kis csirgikém buksiját és fogyasztottuk a mese epizódokat sorban. A Maugli ment épp, mikor Anya és a porontyok ismét megérkeztek. Virág hangosan nevetgélt a mesén, Anya felfrissült, a kórterem állóvize ismét felbolydult kicsit. Bogi ellenőrizte Virág branüljét és eldiskurálgattak, hogy már nincs benne a cső. Bibi a turbánosokra sandított és megkockáztatott egy “Ana titááátók” -ot, de pár lépés után, hiába minden turbános mosoly és becézgetés, visszaoldalgott az ölembe.

Haza kellett hoznom a pockokat, így elbúcsúztam a szerelmeimtől, mire Virág szája sarka legörbült kicsit. Kérdezte a drágám, hogy mikor jöhet már haza, de Anya megnyugtatta. Édes kicsim, ha tudnád mennyire hazahoználak…

Kioldalogtunk, majd hazaérvén kiengedtem a kicsiket futkározni. Kezdődött lassan az esti rutin Virág és Anya nélkül. Kicsit bénán, kicsit csonkán. Bogi először örült, hogy most akármelyik ágyban aludhat, aztán nagyon hiányolni kezdte Virágot. Bibi meg Anyázott az ágyban és percekig kellett suttognom neki, mire hajlandó volt a vau-vau-kkal csicsizni. Hiába na, ez így nem az igazi. Kell ide az a kis horkolós Vörzsil is, meg az Anya, akihez oda lehet bújni ha sárkányokkal álmodsz vagy csak ha egyszerűen fázol kicsit.

21 óra körül jött az utolsó sms, az én hős kicsim odabent alszik Anya mellett a kórteremben. Remélem holnap jöhetnek haza és ismét teljes lesz a család. Most már ledőlök én is, csak meg kellett írnom ezt. Jó éjszakát!

2009 04 09 – Kiegészítés:

Ma reggel csörrent a telefon: saját felelősségre haza jöhetünk!!! Épp langyos kakaóban tocsogtam, amit Bibi pancsikolt szét az étkezőben, közben Bogi hajából próbáltam kipiszkálni a beleragadt kakaóport, de mit nekem kakaó, mikor jön haza Virga!!! Suhantunk, befutottunk a parkolóba, a portásra már rá se hederítettem. Pont akkor ért oda a mentő helikopter is, amit megcsodáltunk, majd felszaladtunk a kórterembe, ahol már várt a kis csapat. Nyakamba is ugrott a drágaságom, csókot leheltem Anyának, biccentettem a nénikéknek, akik nagyon mosolyogtak és… hoppá!!! Nincs a fejükön kötés! Eltüntek a véres csápok és a gennyzacskók! Most látom csak, hogy kedves öreg hölgyek néznek bájosan… micsoda csodálatos nap!

Na uzsgyi haza!

Na uzsgyi haza!

Olyan egy idióta vagyok én…

Családi blog 5 hozzászólás »

Féltem ezt a gyereket, mindennél jobban. És a hideg kiráz a gondolattól, h holnap elaltatják, tele van a fejem idióta gondolatokkal, menjenek már el a fejemből, hátezcsak egy orrmandula, hát mi az?? Rutin. A legrutinabb, legrövidebb létező műtét talán…

De rájöttem, h egyszerűen nem szeretem őt kiadni a kezemből, azért húzzuk halasztjuk ezt a beavatkozást évek óta, mert mindketten így érezzük, szívem szerint vele mennék a műtőbe is. Nem akarom, h elaltassák, intubálják, bántsák, fájdalmat és kellemetlenséget okozzanak neki, h vmitől félnie kelljen… Ezek gondolatába is belepusztulok.

Istenem, csak lennénk már itthon, csak lenne már csütörtök… Amikor remélhetőleg szépen hazajövünk, és újra nagy érték lesz a hétköznap együtt. Már most hiányoznak a kicsik:). 1 teljes napot leszünk külön.

A ma délelőttöt a felvétellel el is töltöttük szépen, megint meg akarták szúrni a kicsilányt, de sikerült megoldani, átmentem a gyerekklinikára régi leletekért, futottunk pár kört, de megoldódott, szerencsére, necces volt, de elfogadták, így nem kellett több szúrás. Holnap pedig bódítás után fogják szúrni, halleluja:) (ez a protokoll is amúgy!!!)

Egy angyal volt ez a kicsilány, egy angyal… Olyan jókat beszélgettünk megint, kirakózott, könyvet nézegetett, és mentünk innen-oda, onnan-ide, mindenhol vártunk, jó sokat persze. Néha megkérdezte, mikor megyünk már haza, de mindig megértette, h még nem. Megkapta  a megérdemelt rántott hús+sült krumpli kombót:))), gumicukrostul:)

El is köszönök, csütörtökön adok életjelet legközelebb:)


WordPress Theme & Icons by N.Design Studio
Entries RSS Comments RSS Bejelentkezés