Kiss családunk blogja

Február 28. volt a napja, amikor idejekorán 2 kis magzatunk meglátta a napvilágot. Mindketten felsírtak, amit én is hallhattam, cérnahangú macskanyávogáshoz hasonló gyönyörűséges hangon:). Az ezt követő események miatt ez a szülinap bennünk vegyes érzéseket kavar, ez már sosem fog változni azt hiszem.

Ám az ünneplés az bizony ünneplés a javából:). Természetesen itt volt a család, akik nélkül nem szülinap a szülinap. Nagyon jól éreztük magunkat, túlzásba sem vittem a készülődést, egyszerű, de nagyszerű ételek kerültek az asztalra: rizibizi, krumplipüré (ami nagyon finom lett), sült csirkecomb, anyum által sütött fasírt, baconbe göngyölt csirkemáj. És az elmaradhatatlan torta, amit nem én sütöttem, mostanában elég fáradékony vagyok, próbáltam takarékon készülődni. Ám NAGYON finom tortákat hoztak a mamák!!

De beszéljenek inkább a képek:

Helcegnős ágyneműt kapott a csaj Rózsamamától, aminek nagyon örült:)

Mamákkal és Laurával:

Az első torta:

Majd a zenélő szétnyíló csoda…

Itt Toti miután boldog születésnapot kívánt, Thomasról és Henryről mondott vmit Virágnak, bizalmasan…

Itt Keresztpapi kis szerelmével, Pollával és Millával:

Klasszul eltelt ez a szép szombat délután, gyerekek alaposan elfáradtak:). Senkit sem kellett lefekvéskor ringatni. A mamák pedig szokásukhoz híven többedszeri rászólásra sem fegyverkeztek le a konyhában, így alig maradt pakolnivalónk:).

Ezzel még adós vagyok, pedig nagyon jól sikerült, klassz képek is készültek.

Szuper volt látni, hogy Virág milyen felszabadultan viselkedik, pátyolgatta Bogit, aki nem igazán akart résztvenni a forgatagban.

Majd volt közös fánkevés is:)

Problémamentes terhesség volt. Erre számítottunk. Ebben bíztunk. Hiszen a lányoknál a koraszülés külső tényezők miatt következett be, amik ezesetben nem kellett, hogy bekövetkezzenek. Így hittünk benne, hogy ezennel gondos terhesgondozás mellett egy egymagzatos terhességgel nem lehet gond, és megtudhatjuk milyen komplikációmentesen, 40.héten szülni egy egészséges magzatot. Sokan viccesen túlhordást kívántak és jósoltak Nekünk.

Teltek a hetek, a hónapok, félidőig elég rosszul voltam, de utána remekül éreztem magam. Elhatároztam, hogy soha nem fogok azért nyafogni, mert nehéz már, vagy terhes. Nem volna részemről stílusos. Így éreztem. Aztán sikerült ezt eléggé magamba szugerálni, ugyanis még a 40.héten is virgonc voltam, vezettem, Virágot emelgettem, és vittem mindenhová. Napi szinten állandó program volt a játszótér, vagy a Mamák meglátogatása, itthon a lakásban nehéz őt már lekötni. Nagylány, és hatalmas a mozgásigénye.

Elérkezett a 40. hét, a rutin CTG vizsgálat még mindig nem mutat semmilyen fájástevékenységet. Megkeresem a szülészorvosom, aki azzal fogad, hogy ejnye, Nekem egy hete bent kellene feküdnöm, ő elnézte legutóbb a leletemen a terhességem korát. De sebaj, akkor feküdjek be most, mondta. Megkérdeztem, mi szükség is erre, Én 10perc alatt beérek a klinikára. Komolyabb érv nem hangzott el a bent fekvés mellett, így saját felelősségre hazajöttem. Megbeszéltük, hogy naponta bejárok, hétvégén is a vizsgálatokra, de nem maradok bent. Irtózom a klinikától, sok rossz élmény köt oda, nem beszélve arról, hogy nem akármilyen 5napot töltöttünk még ezután együtt a családdal, várva a pillanatot… Türelmes várakozás volt ez, és közben csak Virággal foglalkoztunk. Kezdtük úgy felfogni, hogy ajándék Bogitól ez a néhány nap. A méhszáj már nagyon nyitva volt, és fel volt készülve a szülésre, csak a fájások nem akartak megindulni. Elérkezett a nap, mikor már igencsak fejcsóválva fogadott az orvosom, és a szülésznőm, mivel császármetszés után nem szerencsés túlhordani. Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek emlőstimulációra, megvizsgálva ezzel, hogy Bogi hogy érzi magát, illetve hátha ettől beindul a szülés. Mivel hüvelyi szülésre készültünk, nem lett volna szerencsés burkot repeszteni, mert nem biztos, hogy beindultak volna a fájások. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Másnap reggel bementünk, és a vizsgálatnak meglett az eredménye. Bizony jöttek a fájások. Nagyon boldogok voltunk. A méhszáj tovább nyílt, így az orvos burkot repesztett. Előkészítették Nekünk az apás szülőszobát, előkészítettek engem is, és bemehettünk együtt Apával arra a helyre, amit már évekkel ezelőtt megszemléltünk, és bíztunk abban, hogy lányaink itt fognak világra jönni.

De a fájások szépen elmúltak… Ha nem stimuláltuk a mellet, spontán fájásaim nem voltak. Bementünk, és kissé hülyén éreztem magam, “Mit is keresek itt???”, mikor itt szülni szoktak, ami fáj, de nekem nem fáj semmi… Lefeküdni is hülyén jött volna ki, sétálgattam. Majd Zsóka (szülésznő) rámkötötte a CTG-t, és megkért, hogy folytassam a stimulálást, hátha újra jönnek a fájások. Így lett. Majd jött az orvos, meg volt elégedve, úgy nézett ki a dolog, hogy menni fog, szülni fogunk, nagyon boldogok voltunk Bélával. Megvizsgált az orvos, még picit tovább nyílt a méhszáj, már több, mint 4cm volt, és alig volt hossza. Az orvos elégedetten hagyott tovább vajúdni. Zsóka pedig leült Velünk beszélgetni. ők nézték a készüléket, Én pedig fájtam. ők mondták, mikor kezd múlni a fájás, ez segített. Ám valami pukkanást éreztem, majd jött egy brutálisan erős méhösszehúzódás, aminek nem akart vége lenni. A CTG-n is furán rajzolódott ki egy véget nem érő fájás, ami aztán gép szerint elmúlt, Nekem azonban tovább fájt. Szünet nélkül agonizáltam… Nagyon nem tetszett Zsókának, megkérdezte hol fáj. Hát bizony a hasam alsó része fájt. Picit megnyomta, és nyomásra mégjobban. Ennyit mondott: “Ennek fele sem tréfa” és elszaladt az orvosért. Majd együtt érkeztek vissza, mindketten gondterhelt arccal. Az orvos megkérdezte hol fáj, megnézte a hasam, majd gyors döntés született: “Sajnos ez nem fog menni, meg kell, hogy operáljam.” Persze már akkor tudtam, mikor Zsóka elszaladt, hogy ez lesz a vége, mégis elsírtam magam. Annyira szerettük volna. Egyrészt mert ez így természetes, másrészt a szülés élménye is fontos. Jó lett volna megtapasztalni. De ami még ennél is fontosabb, nem szerettem volna, ha ismét annyira nehéz felépülnöm, mint az előző műtét után. Szerettem volna első perctől ellátni, gondozni, és táplálni Bogit. Mindez egy pillanat alatt omlott össze…ező pillanatban már arra koncentráltam, ha tényleg gond van, akkor remélem időben a műtőbe kerülök, és elkerüljük a további komplikációt. Hamar előkészítettek, mindenki nagyon sietett, ebből láttam, hogy tényleg nincs idő, és talán veszélyben vagyunk. És szegény Béla arcára emlékszem még, sokszor láttam már ezt a kétségbeesett, de felém nyugalmat sugárzó arcát. Aggódott értünk, nagyon. Egy pillanatra láttam még őt a zöld hacukában, majd befordultunk a liftbe, őt pedig megkérték, hogy lépcsőn jöjjön fel. Viszont a lifttel mi gyorsabbak voltunk, és nem tudtunk elbúcsúzni. Nagyon megviselte, hogy nem adhatott egy puszit sem…

Betoltak a műtőbe, átraktak a műtőasztalra, de nem ültettek fel. Furcsa volt, hiszen a gerincérzéstelenítést ülve szokták beadni, ezt Én tudtam. Maszkot tartottak az orrom elé, majd az aneszteziológus a fülembe mormolta, hogy szívjam ezt be, el fog altatni. Erre eltoltam finoman a gázt, és kértem, hogy spinális érzéstelenítést alkalmazzanak. Majd jött a hidegzuhany, arra már nincs idő. Ez nagyon rosszul esett. Hiszen a császármetszés benne volt a pakliban, tudtuk, könnyen lehet, hogy ez lesz a vége, na de hogy ne is lássam, miután kiemelik a kisbabám, azt nehéz volt hirtelen feldolgozni. Sírva merültem álomba.

Az ébredés nagyon rossz volt, meg akartam fulladni. A nővérek mellettem mondták, hogy ne a számon vegyem a levegőt, hanem az orromon, de nem értettem, nem jutott el a tudatomig. Vicces lehetett, mikor egyszer csak megértettem, és vettem egy nagy levegőt az orromon. Nagy megkönnyebbülés volt. Majd lecsekkoltam hol vagyok, mi történt, de ez időbe telt. Majd hallottam, hogy a folyósón alkudozik Béla a nővérrel, hogy de egy picit hadd menjen be, és nagy nehezen beengedték. Sajnos a postoperatív osztályon épp egy nagy beázás romjait számolták fel, ezért nem lehetett látogatni az osztályon egyáltalán. Ez igen kellemetlenül érintett. Szóval Apa bejött, és elújságolta, hogy Boglárka Szonja 4020 gramm, 52 cm hosszú, 10/10/10es apgarral makk egészségesen jött a világra. Nagyon boldog voltam! Hihetetlen, hogy ekkora egészséges babánk született…

Majd még mindig zavartan Anyukámat hiányoltam, és Béla gyorsan tárcsázta, beszéltünk, de szegény egy szót sem értett abból, amit mondtam Neki. A műtét során, mikor felnyitották a hasfalam, a méh falán keresztül spriccelt ki a magzatvíz, azaz bekövetkezett, amitől tartottuk, perforált a méhem. Illetve perceken belül megnyílt volna. Nagyon jól döntött az orvos, és épp időben.

Bogibaba délelőtt 10:40 kor látta meg a napvilágot, de Én csak este fél 6kor láthattam. Hogy miért nem korábban, azt nem tudták megindokolni. Mikor hozták, meghatottságtól sírva fogadtam. Gyönyörűségesen szép kisbaba volt, és azóta is az. Dundi kis pofija volt, a szeme teljesen begyógyulva a sok husitól . Próbáltam a mellemre tenni, de csak békésen alukált. Nagyon jó volt Vele tölteni azt a fél órát. A végén sikerült a mellemre tenni, és azonnal elkezdte szívni a még üres mellett. Egy perc sem telt el, mikor jöttek a babákért. Kértem a nővért, hogy ne vigye el, mert épp csak most sikerült elkezdeni a szopit, de kérlelhetetlen volt. Le kellett vennem a pár órás babám a mellemről… no comment. Innentől 3 óránként hozták szopizni, és ha ébren volt, mert épp nem etették be előtte, akkor nagyon ügyesen szopizott. Isteni érzés volt, és azóta is minden alkalommal… nagyon jól éreztem magam, a lábraállás könnyen ment, ezennel nem akartam elájulni rögtön. Sokkal jobban viseltem ezt a műtétet, mivel a korábban megbeszélt császármetszési eljárást alkalmazta az orvosom. A Misgav-ladach módszert. Második nap törökülésben szoptattam. Harmadik nap pedig lekerültem végre a gyerekágyra, ahol a 24órás roming-in rendszerben egész nap és éjjel Velem volt Bogi. Örültem, hogy kezembe vehettem az irányítást, és végre magam táplálhattam a kisbabám. Nagyon sokat szoptattam, kiegyensúlyozott volt Bogi és Én is. Megbeszéltük a gyermekorvossal, hogy szombati napon hazamehetünk, mivel nem sárgult be Bogi, és minden rendben van. Alig vártam a hazamenetelt, mivel Virág a napi kétszeri látogatás ellenére is furán viselkedett. Mikor beértek, levegőnek nézett, és nem jött oda hozzám sosem. Ami persze nem csoda, hiszen borzalmasan néztem ki. Hófehér arc, némi zölddel keveredve, és a pocakom is eltűnt. Idegen környezetben voltunk, biztos nagyon furcsa volt ez Neki. Nagyon megviselt, és alig vártam, hogy picit feloldódjon minden alkalommal, és magamhoz ölelhessem. Nem volt könnyű megszelidíteni…

4.nap azonban jött a gyerekorvos a lesujtó ténnyel, nem mehetünk szombaton haza, mivel a Bogibabának sokat esett a súlya, és nem indult el felfelé a súlygörbéje. És mivel az a szabály, hogy csökkenő súlygörbével nem adhatnak haza babát, ő nem is enged el bennünket az akkor 3800grammos Bogival. Rákérdeztem, hogy, hogy is van ez, nem élettani dolog a súlycsökkenés az első napokban? Miért van az, hogy Én nem aggódom a babám súlya miatt, eszik és alszik, van kaka, van pisi, kicsattan az egészségtől, otthon szeretném felszaporítani a tejem, de itt nem tudok pihenni… Mert bizony egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy a napok teltek, egyre jobban fájt a hegem, hiszen Bogi pólyástól 5kiló volt, őt kellett cipelnem ki-be a csecsemőosztályra mérni. A korházi ágyak ki tudja miért vannak olyan magasak, hogy úgy kell róla leugrani, de ez műtét után nem olyan egyszerű. Szóval sajnos ezennel is marokszám ettem a fájdalomcsillapítót, de ennek ellenére eljutottam arra a pontra, mikor alig tudtam megemelni a kislányom. Azt nem akartam, hogy tápszerrel etessék, mert ha bent hagyom az osztályon, és csak szopni hozzák ki, annak sajnos ez lett volna az eredménye. Béla behozta a mérlegünket, és a mellszívóm, így minden helyben volt. Szopott, mértem, fejtem és pótoltam, hogy meglegyen a 70ml minden alkalommal, és mehessünk haza. Betartottam az orvosi utasítást, beletöltöttem Bogiba az adagot, ami elveimnek maximálisan ellentmond. De haza akartam jönni, és itthon kezembe venni az irányítást. A doktornővel folytatott beszélgetés alatt végig zokogtam, ezért nehezen is mondtam el Neki, amit szerettem volna, de nagyon kedves volt, és onnantól az összes csecsemős nővér nagyon kedves volt Velem. Nem tudom miért… Volt olyan eset, hogy bevittem Bogit a csecsemőosztályra, míg hátramentem fejni, és beraktam egy kiságyba, aminek nem volt tulajdonosa. Csak míg lefejek. Mikor jöttem ki, látom, hogy egy nővér nagyban teszi tisztába Bogit, és ott a tápszer a kis pohárba kikészítve. Anélkül, hogy bármilyen adag be lett volna írva, hogy tudta volna, hogy mennyit evett, beletöltötte volna. Ez a nagyüzem. Ezért nem hagytam bent, csak mikor már mozdulni sem tudtam. De akkor már a nővérek maximális szimpátiáját és segítőkészségét élveztem. Ez az 5.nap volt. ők hozták Nekem 3óránként, közben tudtam pihenni. Több is lett a tej, és gyógyultam is szépen.

Majd végre hazajöhettünk… Itthon voltunk. A 2 kislányunkkal. Fura, de hihetetlen boldogság azóta is minden perc. Persze van teendő bőven, még jól viseljük, megvan a rendszer, mindenki dolga, feladata. Remek volt Virággal újra itthon lenni, azóta minden rendben köztünk. Apával viszont tovább mélyült a szerelmük, ez mindenképp pozitív. Apa azon kívül, hogy a kikészített ruhákra fittyet hányva minden nap borzalmasan felöltöztetve hozta be Virágot tökéletesen ellátta, és levezényelt egy “kisebb” festést-vakolást, mivel szülés előtt egy nappal, leszakadt a mennyezet a konyhában. Hatalmas por, piszok volt, Béla az anyukájával azonban gyönyörű tisztaságot varázsolt, és mindent megoldottak, mire jöttünk haza. Többen mondták azóta, és talán lehet benne valami, hogy pszihésen annyira nem akartam koraszülni, hogy sikerült a fejemben leállítani az amúgy természetes folyamatot, és ezért nem indult be magától a szülés. Vagy talán a méhem alkalmatlansága miatt… Ezt már sosem tudjuk meg. És milyen érdekes az élet… Amiatt sírtam, hogy műtét lett…, hogy elaltatnak…, hogy csak 7óra múlva ölelhettem meg az újszülöttem…, hogy 1nappal később jöhettünk haza. És még sok olyan dolog miatt bosszankodtam, vagy szomorkodtam, ami tulajdonképpen nem érdekes. Illetve érdekes, és kell is ezekkel foglalkozni, de milyen jó is, amikor csak ilyen problémái vannak a szülő nőnek. Mennyire más volt ez így, el sem tudom mondani. A mai napig rácsodálkozunk erre a kismanóra. Azok a ruhák jók Rá, amik Virágra 5-6hónaposan voltak jók. Nagyon boldogok vagyunk!

Köszönjük szépen a sok szurkolást és gratulációt! Nagyon jólesett, hogy ennyien gondoltatok Ránk! És nem utolsó sorban szeretném megköszönni szülésznőmnek Zsókának, és orvosomnak Dr. Keresztúri Attilának a közreműködést!

Anya

Picit szégyellem de hagytam magam elsodortatni a rohanó élettel, így eléggé elhanyagoltam kis oldalunkat, no meg persze az új jövevény érkezése is sok aggódni valóval látott el bennünket, de ne szaladjunk annyira előre…

Talán sikerül bepótolnom a kiesett idõt és elmesélnem mi minden történt velünk, mióta legutoljára írtam. Kezdeném talán azzal, hogy azóta ismét kibújt két pici fogacska alól, nem kevés gyötrelem árán. Az esti gyötrelmes sírógörcsök, a folyamatos nyáltenger, rágcsa nem akart alábbhagyni, míg azok a kis gyöngy fogacskák át nem szakították a pici ínycsíkot. Esténként ment a Dentinox kenegetés a duzzadó ínyre, Chamomilla (homeopátiás golyócskák) a cumiba meg a forgolódás, visítás. Komolyan szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az az ügyes kislány, akit csak úgy leraktunk nyolckor és már aludt is, eltûnt. Persze nem õrá haragudott hajnal kettõkor az ember, hanem a genya fogtündérre, aki jól megszívatott minket. Persze tettük a dolgunkat és beláttuk, hogy ez a dolgok rendje. Aztán mikor végre valahára ezen a fogzásrohamon is túl voltunk, úgy gondoltuk minden visszaállt a régi kerékvágásba… de nem. A lány túlságosan hozzászokott a hajnali keléshez és valahogy úgy maradt! 🙂 Már nem visítva kelt a fájdalomtól, hanem gagyogva játszani kezdett. A kiskirálylány úgy gondolta, hogy õ eleget aludt, már nem álmos és a hajnal három megfelelõ idõ egy kis játékra. Gagyarászva játszadozott a kiságyába, majd mikor rájött, hogy ez egyedül uncsi, megpróbált minket is bevonni a szórakozásba. Kihajigálta a cumiját a kiságy rácsán és keserves sírást imitálva, kamutámadást indított, hogy bemenjünk hozzá. Kezdetben szinte minden esetben bedõltünk a trükknek, Anya felkel, visszaadja a cumit, fej megsimogat, kislány eldõl és szuszogva lecsukja szemét. Anya visszabotorkál az ágyba, lefekszik, magára húzza a takarót és már csörren ismét a cumi a rácsos ágy mellett… Anya bosszankodva felkel, bemegy, cumi vissza, simi, alvás, Anya vissza, lefekszik, cumi csörren… Anya durcásan megbökdösi Apát, Apa felkel, lányhoz be, mire az a kis huncut nyom egy “iiiii”-t, ezzel nyugtázva örömét: “Új játszótársat kaptam” vagy “anya kipipálva, jöhet Apa” vagy hasonlók… Cumi be, simi, fekvés… és így tovább, alig egy óra hosszácskát, amíg az egyik csicsibe belealszik. Gondolná az ember, ezek után azért csak alszik már legalább nyolcig, kilencig, de nem… áááá… hétkor kukorékol!

Na ezen a ponton hibáztunk egyet, így utólag jöttünk csak rá. Történt ugyanis, hogy az egyik ilyen esti matiné idején Anya a cumi helyett 170 mili tápszerrel lepte meg a csipás szemû kisördögöt, aki nagy meglepetésre beszlopázta az utolsó cseppig a kajcsit, majd eldõlt, mint egy darab fa és úgy elaludt, mint a bunda. Akkor ez látszott a legkézenfekvõbb megoldásnak, a nyugalmas éjszaka zálogának. Nem voltunk elég erõsek

Nappal a kislurkó igen aktív volt. Kezdve azzal, hogy már a reggeli ébredés sem volt az a zökkenõmentes, mint az általában lenni szokott. Kiderült (én ezt mindig is tudtam), hogy kislányom eszméletlen okos és nagyon gyorsan tanul. A rácsos ágy két kivehetõ rácsa már nem okozott neki gondot. Különösebb erõfeszítés nélkül egyszerûen rájött, hogy ha felemeli, kinyomja az alját akkor olyan viccesen csörömpölve kidõl és már szabad is az út kifelé, át a játékokon, át a küszöbön, fel a kanapéra és annak a támlájáról fejes az alvó Apa gyomorszájába. Na ez volt ám az igazán jó móka. Mondanom sem kell én is nagyon sokat kacagtam rajta. Ezután jött a gyûrkészés, könyök az arcba, térd a bordába, de megkapta a magáét a kis kukac, mert Apa nagyon magasra dobálta, fejre állította, összecsomagolta és össze csikizte… Na szóval így indultak a reggelek.

A kis beste napközben olyan volt, mint egy forgószél. szanaszét szedte a lakást. Kezdetben elég népszerû volt Apa izgis, kábelekkel teli fiókja, melyeket kiráncigálva jól meg lehetett rágcsálni, vagy a kanapé melletti fiókos kisasztal, aminek résén benyúlva izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat lehetett kibányászni, hasonlóan nyálas élményben volt része az elérhetõ magasságban található könyveknek, a konyhaszekrény fiókjában eldugott szerszámoknak, a cipõs szekrény rejtelmeinek, vagy akár a wc kefének, vagy az öblítõs flakonnak. Anya szegény naponta négy kézlábazott a kis gazember után, hogy ne nézzen ki a lakás úgy, mintha tornádó söpört volna végig rajta, de volt, hogy csak unottan ült a számcsi elõtt és beletörõdötten hagyta, hogy a gyerek a telefonzsinórt rágcsálja… legalább elfoglalja magát.

Amikor csak lehetett nyomultunk ki a lakásból, játszótér kavicsozással, ahol a kavicstengerben található eldobált csikkek, száraz falevelek és szépen csillogó kövecskék megkóstolása mellett, egy marék kavics fejtetõre szórása volt a kedvenc játék. Fagyizás, ahol a limit két tölcsér volt, melyet tradicionálisan a csücskénél kell elkezdeni, hogy a majszolás végére, a tölcséren keresztül be lehessen látni a kis pofikába. Arról most nem írnék, hogy a gyerek ruhája, meg a babakocsi, hogy nézett ki a nyálas péppé összeolvadt ostyamaradványok szétkenegetése után, de szerintem el tudod képzelni! 🙂 Ilyen alkalmakkor, mikor Virág kimozdult és babakocsi volt a közelébe, konstanssá vált annak tologatása. Visítani tudott, mikor belendült a kocsi, majd elérte esetleg a falat, vagy padkát és megtorpant. Mi az, hogy nem megy tovább, mikor õ tolja!?? Az ilyen hisztik gyors megoldása ha apa megfordította a kocsit és akkor lehetett menni az ellenkezõ irányba, egészen a falig… Késõbb, nevelõ szándékkal hagytam, hogy magától jöjjön rá, hogy a kocsit húzni is lehet és nem csalódtam benne. Olyan magas fokra fejlesztette a kocsi tologatási képességét, hogy már nem visongott ha falat ért, hanem egyszerûen hátradõlt, kihúzta a kocsit, mellélépett, elfordította, vissza mögé és már mehetett is a menet. Mindeközben annyira édesen pakolta azokat a kis lábacskáit, egyre kevesebbszer tottyant el. A száguldozás közben arra tévedt gyerekeknek, más babáknak különösen örült. Nem volt az a harcias baba, aki rögtön odarohan a másik gyerekhez és beletúr a szájába, csak egyszerûen megállt vele szemben, nagyokat kurjongatott, pápázott és hangosan örült.

A jó idõre való tekintettel Virág megismerkedett a vízzel is. Én egy kicsit cidriztem a babaúszástól, mondván, hogy a közös medencében ott a sok anyuka meg a sok gyerek nehogy elkapjanak valamit a csajok. Mindkettõjüket féltettem, Virgát ugye érthetõ okokból, az Anyukáját meg a születendõ Boglárka miatt. Ilyenkor mindig belém hasítanak a régi emlékek, a koraszülés a fertõzés miatt… vagy túl aggódom a dolgot? Mindenesetre túl lettünk rajta, sõt késõbb sógoroméknál hatalmas pancsizásokat rendeztünk a kerti medencében. Mondanom sem kell, hogy a kis sellõ visongva, sikkantva szelte a habokat, majd kiugrott a kezembõl. Azt hiszem a kádazások után ez igazán sokat jelentett neki, meg persze nekünk is.

A mamázás volt a csúcs… akarom mondani mamázás és tatázás. Ez volt az igazán önfeledt szórakozás. Egy rész a mamáék boltjaiban, másrészt meg otthon náluk. Ha odaértek az unokatesók, na az volt a hab a tortára. Ilyenkor mi szülõk lazíthattunk egy kicsit, mert egyszerûen kapkodják a gyerkõcöt. Elhalmozzák minden jóval, képesek a földön csúszni õnagyságának, vagy idiótát csinálni magukból, csak, hogy kicsaljanak egy kacajt a gyerekbõl. 🙂 Imádom õket. Rengeteget segített nekünk, hogy tudtuk számíthatunk rájuk. Ez fontos volt, mert Anyának szépen növögetett a pocija és jó volt tudni ha bármi van, õk ott vannak. Tudom nem kellett volna ilyesmire gondolni normális esetben, de mi nem is vagyunk az a szokványos eset. Így aztán ahogy telt múlt az idõ, apa egyre többet parázott, egyre több kérdés merült fel bennem. Mi lesz ha… ? Rengeteget töprengtem, mert egyre több dolog jutott eszembe, elõtörtek a régi emlékek. Virág hihetetlen módon fejlõdött, elõéletét meghazudtoló módon, a “legnagyobb szövõdmény” a szemüveg volt, melyet a szemész dokibácsi írt fel, egy kellemetlen pupilla tágítós macera és vizsgálatsorozatok után. A magam részérõl furcsának találtam ezt a dioptria dolgot, mert a szemész 6 dioptriát írt elõ, ami elsõ hallásra borzasztó soknak tûnik. Mivel én is szemüveget hordok gyermek korom óta, ezért tisztában vagyok vele, hogy 6 dioptriánál az ember leesik a székrõl és mellé nyúl a dolgoknak ha nincs a szemén az üveg. Ennek ellentmondó volt, hogy Viva szemüveg nélkül is messzirõl kiszúrt, felismert, csápolt örömében, két ujjal csippentette fel a falatokat az etetõszék tálcájáról, apró morzsákat, kavicsokat is felvett gond nélkül, egyszóval semmi jelét nem mutatta, hogy õ annyira rosszul látna. A legnagyobb meglepetés ez ügyben akkor ért bennünket, mikor strandra mentünk a lurkóval és épp a leterített pokrócon játszottunk, mikor Virga a távolba mutatott és így szólt: “Va-Va” Keresni kezdtük, hogy hol van a közelben kutyus, de sehol sem láttuk, ami rendben is volt, mert eleve nem lehet behozni kutyát a strand területére, de a kis csirigli meg nem szokott ekkorákat lódítani! (még) Csak felhangzott a “Va-Va” és mi nem találtuk a kutyust. Aztán mászni kezdett a gyerkõc a 6-8 méterre lévõ pokróc felé, mire felfedeztem, hogy közepén egy kis plüsskutya pihen. Na ez a momentum volt az, ami igazán megkérdõjelezte számomra, hogy kell-e a gyermeknek a méregdrága szemüveg. Ezt a doki úgy magyarázta, hogy a babák szemének alkalmazkodó képessége ilyen korban még nagyon magas, ezért a megfelelõ környezethez alkalmazkodik, mondhatni korrigálja a látást, de a dioptria ott van, és ha nem fogják meg, akkor “idõsebb” korban már nem fog olyan jól alkalmazkodni a szem. Nem nagyon hittem ebben a dologban, de ha egy elismert szemész mondja és egy pici kis esélyt is látok arra, hogy ez Virginek segít, akkor legyen. Remélem beválik. Ezt már csak az akadályozhatta volna meg, ha a kislány nem tûri a keretet, de ismét csak pozitívan csalódtam nyuszikában, mert olyan ügyesen viseli a szemüveget, hogy csak na! Van, hogy fél napokat rajta van egyhuzamban és csak utána szakítja le a fejérõl. Szerencsére strapabíró, gyermekálló a keret, ezért eddig mégy csak egyszer kellett visszagörbítgetni eredeti állapotába, és csak egyszer esett ki a lencse is belõle! 🙂

Hogy a csábos szemüvegnek, vagy a szép ruháknak-e, vagy esetleg Anyuka kerítõ munkájának köszönhetõen, de Virág egyre többet pasizott. A környezõ kissrácok egyre többet randiztak vele a játszótéren, sõt az egyik kedvenc Kristóf, szinte sülve fõve együtt volt a mi kislányunkkal. Nagyon jó fejek együtt, mintha tesók lennének. Megy a szokásos civódás, folyamatosan az kell, ami a másik kezében van, az a játék sokkal jobb, ahova megy az egyik oda követi a másik és tök jó szórakozás egymás fejét megkalapálni mondjuk egy mûanyag kockával és egyebekkel. Volt, hogy már csak fényképrõl láttam vissza, ahogy Virág és Kristóf Apa számítógépét belezik éppen, amirõl korábban kiselõadást tartottam kis családomnak, hogy mennyire tilos is ez! Hiába…

Virga mozgásfejlõdése igen látványosan alakult a nyár folyamán. Rengeteget volt levegõn, sokat pancsizott és ennél is többet tolta a baba verdát. Kézen fogva már szinte szaladt, rogyasztgatva táncolt ha zenét hallott, egy hajszál választotta el attól, hogy elinduljon önállóan. Aztán meg is történt a csoda. Sajnos nem tudom pontosan mikor tette meg az elsõ önálló lépéseit, mert én valami balszerencse sorozat miatt, folyton lemaradtam ezekrõl. Valószínûleg a szobájában történhetett, hogy megfeledkezett a kapaszkodásról és elindult egy játéka felé, de az is lehet, hogy valami kutya vagy cica felé indult el az utcán, egyes nagyszülõk véleménye szerint feléjük indult el! 🙂 Végül én is tanúja lehettem, amint Virág lép egyet, kettõt, hármat, imbolyog, totty…

Hamarosan el is neveztük bádogemberkének, mert eszméletlen mulatságos volt, ahogy dülöngélve kereste az egyensúlyát a lépések közt. Fantasztikus látvány volt, mikor ez a kiscsirke totyogni, járni kezdett. Persze ez azt is jelentette, hogy még több lehetõsége lett összevernie magát, illetve még magasabbra ért a keze. Mindemellett egy új szokást is felvett, nevezetesen mindenbe bele akart mászni! Egyszerûen odatotyogott a diókhoz, kihúzta, nagy erõfeszítések árán felmászott rá és beleült. Vagy a kádban a tisztálkodó szeres kosárkát lerántva, kipakolva belõle, abba is beleült. Egy idõ után nem sok fiók úszta meg ezt a dolgot.

Mindeközben anya pocakja egyre csak nõtt és nõtt. Járt a vizsgálatokra, melyeket görcsölés, aggódás elõzött meg, de mindig jó hírekkel tért haza. Talán az isteni gondviselés vagy valami más, de az ég világon semmi baj nem történt velünk. Elmondhattuk magunkról azt, amire annyira vágytunk: Eseménytelen terhességünk volt. A kis nõci odabentrõl szekálta anya bordáit, hólyagját, táncot járt odabent. Néha úgy hullámzott, hogy az már ijesztõ volt. Egész élesen kitapintható volt a kis sarok, könyök. Játszadoztunk is vele, hogy finoman benyomtuk, mire õ kirúgta a lábacskáját, így kommunikáltunk. Minden eredményünk jó lett, jártam a véreredményekért, Anya rendszeresen ment CTG-re és minden mindig rendben volt. Izgatottan számoltuk a heteket, napokat, míg el nem érkeztünk arra a pontra, ahol a lányok korábban megszülettek. Örülõs sírós pillanat volt ez, innentõl kezdõdött az a szakasz, ami még nekünk is új volt. Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy akkor esetleg ez tényleg egy normális szülés lehet, valóban lesz végre Apás szülés, ott lehetek, mikor kibújik a lányom az anyukájából, zsongtak a gondolatok a fejemben. Persze ott volt a sok kockázat, ami engem mindig visszarángatott a realitások talajára. Nem lesz-e gond az elõzõ császár miatt, lesz-e komplikáció, kell-e megint PIC-re mennünk, stb. Anya megint csak átsegített a nehezén és halálos nyugodtsággal súgta mindig fülembe: “Minden rendben lesz hidd el, érzem!” Õ nagyon erõs és abszolút nem gondol a császárra, komplikációra.

Virág nem nagyon foglalkozott a tesójával. Párszor megpaskolta anya hasát vagy éppen nyálcsíkokat eregetett rá. Egyre többet gagyogott, TA TA, MA MA, AM AM, BA BA, DE DE, és a halandzsa. Idõközben megvolt az elsõ hajvágásunk is, amitõl teljesen kisfiússá vált. Mára ott tartunk, hogy szinte szalad. Nagyon bátor, ugrál, pörög az ágyon simán elindul, hogy lelépjen az ágy szélérõl, ami nagyon veszélyes tud lenni. ennek ellenére nem egy picsogós baba, ha nyal egy nagyot felnéz, hogy sírjon-e vagy sem, erre a körülötte állók jól betanított módot idióta vigyort préselnek arcukra, erre õ feláll és megy tovább. Néha akkorákat zakózik, hogy nézni is fáj, de szinte fel sem veszi. Sokkal inkább pityeredik el attól ha megijed, mintha összeveri magát. Tele van kék zöld foltokkal. Aztán meg ott van a fejeléses játék. Én balga megtanítottam neki, hogy összebújunk és összekoppantjuk a homlokunkat, olyan szeretgetõsen. Na ezt virág egy picit másként értelmezte, mert azóta erõsen megfejel mindent. Egyszerûen odamegy a falhoz, kád széléhez, tükörhöz, bármihez és megfejeli, aztán irtóra röhögni kezd. Vagy mazohista lesz vagy nemtom, de a homloka tiszta lila. Aztán ott vannak ugye a többi gyerkõcök, akik nem nagyon kedvelik ha fejelgetik õket, pláne ne fejelgesse már egy szemüveges kis boszorka! 🙂 Na szóval nem semmi a kiscsaj, kis hóbortos nyuszika. A legújabb heppje például a fejelgetés mellett a babázás. Pár hét leforgása alatt 8 babát zsákmányolt a Mama üzletébõl. Hisztit csap ha az ember kiveszi a kezébõl, a ruhájuknál vagy épp a hajuknál fogva húzza-vonja õket. Még jobb ha még zenél vagy mond valamit. Arról nem is beszélve, hogy sógoroméknál is van egy kis pasi, egy hamarosan fél éves Antika, akit nagyon szeretne megsimizni, belemászni mellé a hordozóba. Érdekes mód, õt többször is lágyan, finoman megsimizte nagy meglepetésünkre. Talán már tud különbséget tenni igazi és mûanyag baba közt? 🙂

Nagyon büszke vagyok a kislányomra, mert bámulatosan fejlõdik, tanul és okosodik. Ha találkozunk vagy hallunk a régi PIC-es barátokról, mindenki nagyon szépen fejlõdik, de sajnos mindenkinek van valami visszamaradt szövõdménye, ami nem is csoda, ahoz képest amin keresztül mentünk. Nagyon hálásnak kell lennünk a sorsnak, hogy mi megúsztuk egy szemüveggel. Anya is igazán kitesz magáért, egyre nehezebb neki, hisz a nagy pocaktól egyre nehezebben mozog, a levegõ is ritkább már neki, sokkal fáradékonyabb, mint elõtte, de nagyon szépen nevelgeti kis porontyunkat, amíg haza nem érek, mert olyankor röppen a levegõbe a kis szaros! 🙂

Mikor ezeket a sorokat írom, kiírás szerint 4 napunk van Kiss Boglárka megszületéséig. Örömteli várakozás ez, hiszen megdöntöttünk minden csúcsot. Vicces kimondani, de lassan túlhordjuk a picurkát. Hosszas unszolásomra a kórházba menõs pakk is ott pihen már egy hete a széken, menetre kész. (elneveztem vajúdós táskának) Az autó is készen, a babysitter-ek is lezsírozva, minden készen áll. Én izgulok, Anya totálisan nyugott. A minap kikérdeztem egy ismerõsöm az apás szülés rejtelmeirõl és mindent részletesen elmesélt. Õ is azt mondta, hogy ezt átélni kell nem hallani, mert két különbözõ dologról beszélünk. Nagyon várom már a pillanatot!!!

2004 09. 20. Aggódó Apu