Bogibaba születéstörténete Anya tollából
Nincs hozzászólás »Problémamentes terhesség volt. Erre számítottunk. Ebben bíztunk. Hiszen a lányoknál a koraszülés külső tényezők miatt következett be, amik ezesetben nem kellett, hogy bekövetkezzenek. Így hittünk benne, hogy ezennel gondos terhesgondozás mellett egy egymagzatos terhességgel nem lehet gond, és megtudhatjuk milyen komplikációmentesen, 40.héten szülni egy egészséges magzatot. Sokan viccesen túlhordást kívántak és jósoltak Nekünk.
Teltek a hetek, a hónapok, félidőig elég rosszul voltam, de utána remekül éreztem magam. Elhatároztam, hogy soha nem fogok azért nyafogni, mert nehéz már, vagy terhes. Nem volna részemről stílusos. Így éreztem. Aztán sikerült ezt eléggé magamba szugerálni, ugyanis még a 40.héten is virgonc voltam, vezettem, Virágot emelgettem, és vittem mindenhová. Napi szinten állandó program volt a játszótér, vagy a Mamák meglátogatása, itthon a lakásban nehéz őt már lekötni. Nagylány, és hatalmas a mozgásigénye.
Elérkezett a 40. hét, a rutin CTG vizsgálat még mindig nem mutat semmilyen fájástevékenységet. Megkeresem a szülészorvosom, aki azzal fogad, hogy ejnye, Nekem egy hete bent kellene feküdnöm, ő elnézte legutóbb a leletemen a terhességem korát. De sebaj, akkor feküdjek be most, mondta. Megkérdeztem, mi szükség is erre, Én 10perc alatt beérek a klinikára. Komolyabb érv nem hangzott el a bent fekvés mellett, így saját felelősségre hazajöttem. Megbeszéltük, hogy naponta bejárok, hétvégén is a vizsgálatokra, de nem maradok bent. Irtózom a klinikától, sok rossz élmény köt oda, nem beszélve arról, hogy nem akármilyen 5napot töltöttünk még ezután együtt a családdal, várva a pillanatot… Türelmes várakozás volt ez, és közben csak Virággal foglalkoztunk. Kezdtük úgy felfogni, hogy ajándék Bogitól ez a néhány nap. A méhszáj már nagyon nyitva volt, és fel volt készülve a szülésre, csak a fájások nem akartak megindulni. Elérkezett a nap, mikor már igencsak fejcsóválva fogadott az orvosom, és a szülésznőm, mivel császármetszés után nem szerencsés túlhordani. Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek emlőstimulációra, megvizsgálva ezzel, hogy Bogi hogy érzi magát, illetve hátha ettől beindul a szülés. Mivel hüvelyi szülésre készültünk, nem lett volna szerencsés burkot repeszteni, mert nem biztos, hogy beindultak volna a fájások. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.
Másnap reggel bementünk, és a vizsgálatnak meglett az eredménye. Bizony jöttek a fájások. Nagyon boldogok voltunk. A méhszáj tovább nyílt, így az orvos burkot repesztett. Előkészítették Nekünk az apás szülőszobát, előkészítettek engem is, és bemehettünk együtt Apával arra a helyre, amit már évekkel ezelőtt megszemléltünk, és bíztunk abban, hogy lányaink itt fognak világra jönni.
De a fájások szépen elmúltak… Ha nem stimuláltuk a mellet, spontán fájásaim nem voltak. Bementünk, és kissé hülyén éreztem magam, “Mit is keresek itt???”, mikor itt szülni szoktak, ami fáj, de nekem nem fáj semmi… Lefeküdni is hülyén jött volna ki, sétálgattam. Majd Zsóka (szülésznő) rámkötötte a CTG-t, és megkért, hogy folytassam a stimulálást, hátha újra jönnek a fájások. Így lett. Majd jött az orvos, meg volt elégedve, úgy nézett ki a dolog, hogy menni fog, szülni fogunk, nagyon boldogok voltunk Bélával. Megvizsgált az orvos, még picit tovább nyílt a méhszáj, már több, mint 4cm volt, és alig volt hossza. Az orvos elégedetten hagyott tovább vajúdni. Zsóka pedig leült Velünk beszélgetni. ők nézték a készüléket, Én pedig fájtam. ők mondták, mikor kezd múlni a fájás, ez segített. Ám valami pukkanást éreztem, majd jött egy brutálisan erős méhösszehúzódás, aminek nem akart vége lenni. A CTG-n is furán rajzolódott ki egy véget nem érő fájás, ami aztán gép szerint elmúlt, Nekem azonban tovább fájt. Szünet nélkül agonizáltam… Nagyon nem tetszett Zsókának, megkérdezte hol fáj. Hát bizony a hasam alsó része fájt. Picit megnyomta, és nyomásra mégjobban. Ennyit mondott: “Ennek fele sem tréfa” és elszaladt az orvosért. Majd együtt érkeztek vissza, mindketten gondterhelt arccal. Az orvos megkérdezte hol fáj, megnézte a hasam, majd gyors döntés született: “Sajnos ez nem fog menni, meg kell, hogy operáljam.” Persze már akkor tudtam, mikor Zsóka elszaladt, hogy ez lesz a vége, mégis elsírtam magam. Annyira szerettük volna. Egyrészt mert ez így természetes, másrészt a szülés élménye is fontos. Jó lett volna megtapasztalni. De ami még ennél is fontosabb, nem szerettem volna, ha ismét annyira nehéz felépülnöm, mint az előző műtét után. Szerettem volna első perctől ellátni, gondozni, és táplálni Bogit. Mindez egy pillanat alatt omlott össze…ező pillanatban már arra koncentráltam, ha tényleg gond van, akkor remélem időben a műtőbe kerülök, és elkerüljük a további komplikációt. Hamar előkészítettek, mindenki nagyon sietett, ebből láttam, hogy tényleg nincs idő, és talán veszélyben vagyunk. És szegény Béla arcára emlékszem még, sokszor láttam már ezt a kétségbeesett, de felém nyugalmat sugárzó arcát. Aggódott értünk, nagyon. Egy pillanatra láttam még őt a zöld hacukában, majd befordultunk a liftbe, őt pedig megkérték, hogy lépcsőn jöjjön fel. Viszont a lifttel mi gyorsabbak voltunk, és nem tudtunk elbúcsúzni. Nagyon megviselte, hogy nem adhatott egy puszit sem…
Betoltak a műtőbe, átraktak a műtőasztalra, de nem ültettek fel. Furcsa volt, hiszen a gerincérzéstelenítést ülve szokták beadni, ezt Én tudtam. Maszkot tartottak az orrom elé, majd az aneszteziológus a fülembe mormolta, hogy szívjam ezt be, el fog altatni. Erre eltoltam finoman a gázt, és kértem, hogy spinális érzéstelenítést alkalmazzanak. Majd jött a hidegzuhany, arra már nincs idő. Ez nagyon rosszul esett. Hiszen a császármetszés benne volt a pakliban, tudtuk, könnyen lehet, hogy ez lesz a vége, na de hogy ne is lássam, miután kiemelik a kisbabám, azt nehéz volt hirtelen feldolgozni. Sírva merültem álomba.
Az ébredés nagyon rossz volt, meg akartam fulladni. A nővérek mellettem mondták, hogy ne a számon vegyem a levegőt, hanem az orromon, de nem értettem, nem jutott el a tudatomig. Vicces lehetett, mikor egyszer csak megértettem, és vettem egy nagy levegőt az orromon. Nagy megkönnyebbülés volt. Majd lecsekkoltam hol vagyok, mi történt, de ez időbe telt. Majd hallottam, hogy a folyósón alkudozik Béla a nővérrel, hogy de egy picit hadd menjen be, és nagy nehezen beengedték. Sajnos a postoperatív osztályon épp egy nagy beázás romjait számolták fel, ezért nem lehetett látogatni az osztályon egyáltalán. Ez igen kellemetlenül érintett. Szóval Apa bejött, és elújságolta, hogy Boglárka Szonja 4020 gramm, 52 cm hosszú, 10/10/10es apgarral makk egészségesen jött a világra. Nagyon boldog voltam! Hihetetlen, hogy ekkora egészséges babánk született…
Majd még mindig zavartan Anyukámat hiányoltam, és Béla gyorsan tárcsázta, beszéltünk, de szegény egy szót sem értett abból, amit mondtam Neki. A műtét során, mikor felnyitották a hasfalam, a méh falán keresztül spriccelt ki a magzatvíz, azaz bekövetkezett, amitől tartottuk, perforált a méhem. Illetve perceken belül megnyílt volna. Nagyon jól döntött az orvos, és épp időben.
Bogibaba délelőtt 10:40 kor látta meg a napvilágot, de Én csak este fél 6kor láthattam. Hogy miért nem korábban, azt nem tudták megindokolni. Mikor hozták, meghatottságtól sírva fogadtam. Gyönyörűségesen szép kisbaba volt, és azóta is az. Dundi kis pofija volt, a szeme teljesen begyógyulva a sok husitól . Próbáltam a mellemre tenni, de csak békésen alukált. Nagyon jó volt Vele tölteni azt a fél órát. A végén sikerült a mellemre tenni, és azonnal elkezdte szívni a még üres mellett. Egy perc sem telt el, mikor jöttek a babákért. Kértem a nővért, hogy ne vigye el, mert épp csak most sikerült elkezdeni a szopit, de kérlelhetetlen volt. Le kellett vennem a pár órás babám a mellemről… no comment. Innentől 3 óránként hozták szopizni, és ha ébren volt, mert épp nem etették be előtte, akkor nagyon ügyesen szopizott. Isteni érzés volt, és azóta is minden alkalommal… nagyon jól éreztem magam, a lábraállás könnyen ment, ezennel nem akartam elájulni rögtön. Sokkal jobban viseltem ezt a műtétet, mivel a korábban megbeszélt császármetszési eljárást alkalmazta az orvosom. A Misgav-ladach módszert. Második nap törökülésben szoptattam. Harmadik nap pedig lekerültem végre a gyerekágyra, ahol a 24órás roming-in rendszerben egész nap és éjjel Velem volt Bogi. Örültem, hogy kezembe vehettem az irányítást, és végre magam táplálhattam a kisbabám. Nagyon sokat szoptattam, kiegyensúlyozott volt Bogi és Én is. Megbeszéltük a gyermekorvossal, hogy szombati napon hazamehetünk, mivel nem sárgult be Bogi, és minden rendben van. Alig vártam a hazamenetelt, mivel Virág a napi kétszeri látogatás ellenére is furán viselkedett. Mikor beértek, levegőnek nézett, és nem jött oda hozzám sosem. Ami persze nem csoda, hiszen borzalmasan néztem ki. Hófehér arc, némi zölddel keveredve, és a pocakom is eltűnt. Idegen környezetben voltunk, biztos nagyon furcsa volt ez Neki. Nagyon megviselt, és alig vártam, hogy picit feloldódjon minden alkalommal, és magamhoz ölelhessem. Nem volt könnyű megszelidíteni…
4.nap azonban jött a gyerekorvos a lesujtó ténnyel, nem mehetünk szombaton haza, mivel a Bogibabának sokat esett a súlya, és nem indult el felfelé a súlygörbéje. És mivel az a szabály, hogy csökkenő súlygörbével nem adhatnak haza babát, ő nem is enged el bennünket az akkor 3800grammos Bogival. Rákérdeztem, hogy, hogy is van ez, nem élettani dolog a súlycsökkenés az első napokban? Miért van az, hogy Én nem aggódom a babám súlya miatt, eszik és alszik, van kaka, van pisi, kicsattan az egészségtől, otthon szeretném felszaporítani a tejem, de itt nem tudok pihenni… Mert bizony egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy a napok teltek, egyre jobban fájt a hegem, hiszen Bogi pólyástól 5kiló volt, őt kellett cipelnem ki-be a csecsemőosztályra mérni. A korházi ágyak ki tudja miért vannak olyan magasak, hogy úgy kell róla leugrani, de ez műtét után nem olyan egyszerű. Szóval sajnos ezennel is marokszám ettem a fájdalomcsillapítót, de ennek ellenére eljutottam arra a pontra, mikor alig tudtam megemelni a kislányom. Azt nem akartam, hogy tápszerrel etessék, mert ha bent hagyom az osztályon, és csak szopni hozzák ki, annak sajnos ez lett volna az eredménye. Béla behozta a mérlegünket, és a mellszívóm, így minden helyben volt. Szopott, mértem, fejtem és pótoltam, hogy meglegyen a 70ml minden alkalommal, és mehessünk haza. Betartottam az orvosi utasítást, beletöltöttem Bogiba az adagot, ami elveimnek maximálisan ellentmond. De haza akartam jönni, és itthon kezembe venni az irányítást. A doktornővel folytatott beszélgetés alatt végig zokogtam, ezért nehezen is mondtam el Neki, amit szerettem volna, de nagyon kedves volt, és onnantól az összes csecsemős nővér nagyon kedves volt Velem. Nem tudom miért…
Volt olyan eset, hogy bevittem Bogit a csecsemőosztályra, míg hátramentem fejni, és beraktam egy kiságyba, aminek nem volt tulajdonosa. Csak míg lefejek. Mikor jöttem ki, látom, hogy egy nővér nagyban teszi tisztába Bogit, és ott a tápszer a kis pohárba kikészítve. Anélkül, hogy bármilyen adag be lett volna írva, hogy tudta volna, hogy mennyit evett, beletöltötte volna. Ez a nagyüzem. Ezért nem hagytam bent, csak mikor már mozdulni sem tudtam. De akkor már a nővérek maximális szimpátiáját és segítőkészségét élveztem. Ez az 5.nap volt. ők hozták Nekem 3óránként, közben tudtam pihenni. Több is lett a tej, és gyógyultam is szépen.
Majd végre hazajöhettünk… Itthon voltunk. A 2 kislányunkkal. Fura, de hihetetlen boldogság azóta is minden perc. Persze van teendő bőven, még jól viseljük, megvan a rendszer, mindenki dolga, feladata. Remek volt Virággal újra itthon lenni, azóta minden rendben köztünk. Apával viszont tovább mélyült a szerelmük, ez mindenképp pozitív. Apa azon kívül, hogy a kikészített ruhákra fittyet hányva minden nap borzalmasan felöltöztetve hozta be Virágot tökéletesen ellátta, és levezényelt egy “kisebb” festést-vakolást, mivel szülés előtt egy nappal, leszakadt a mennyezet a konyhában. Hatalmas por, piszok volt, Béla az anyukájával azonban gyönyörű tisztaságot varázsolt, és mindent megoldottak, mire jöttünk haza.
Többen mondták azóta, és talán lehet benne valami, hogy pszihésen annyira nem akartam koraszülni, hogy sikerült a fejemben leállítani az amúgy természetes folyamatot, és ezért nem indult be magától a szülés. Vagy talán a méhem alkalmatlansága miatt… Ezt már sosem tudjuk meg.
És milyen érdekes az élet… Amiatt sírtam, hogy műtét lett…, hogy elaltatnak…, hogy csak 7óra múlva ölelhettem meg az újszülöttem…, hogy 1nappal később jöhettünk haza. És még sok olyan dolog miatt bosszankodtam, vagy szomorkodtam, ami tulajdonképpen nem érdekes. Illetve érdekes, és kell is ezekkel foglalkozni, de milyen jó is, amikor csak ilyen problémái vannak a szülő nőnek. Mennyire más volt ez így, el sem tudom mondani. A mai napig rácsodálkozunk erre a kismanóra. Azok a ruhák jók Rá, amik Virágra 5-6hónaposan voltak jók.
Nagyon boldogok vagyunk!
Köszönjük szépen a sok szurkolást és gratulációt! Nagyon jólesett, hogy ennyien gondoltatok Ránk! És nem utolsó sorban szeretném megköszönni szülésznőmnek Zsókának, és orvosomnak Dr. Keresztúri Attilának a közreműködést!
Anya













Angéla nővérrel együtt elindultunk a színes UH felé, ahol Katona Doktornéni már várt bennünket. Édes pici lányom anya
válla felett kukucskált hátra, erről van is egy rossz minőségű képem, amit a folyosón készítettem ócska kis gépünkkel!
Odaértünk az UH-hoz ahol egy sötét kis hideg szobában volt az ágyacska, amire le kellett fektetni Virágot és szétnyitni
apró mellkasán az ingecskét. Mivel a nagy siettségben elhagytuk a cumit, (amit akkorra már egész ügyesen cuppogtatott)
ezért elkezdődött a sírásrívás. Nemcsoda, hiszen eleve hideg volt a légkondi miatt, ráadásul az a kencefice sem volt
előre melegítve amit rákentek kis bőrére, hogy az ugyancsak hideg UH fej többet mutasson a kis szivecskéből. A tanárnő
megállapította, hogy Virág érszűkülete nem rosszabbodott, de nem is javult. A látottak alapján azért megnyugodhatunk, a
szapora légzésen és szívverésen kívül nincs egyéb tünet, de ez majd változhat. Azt mondta ahogy nőni fog Virág, úgy nőnek
majd a belső szervei és velük együtt a szűkület is, ami elképzelhető, hogy nem is okoz majd nagyobb gondot. Mindenesetre
mi (legalább is én) igyekszünk felkészülni a legrosszabbra is ezért azt a diagnózist is elfogadtuk, majd később lehet,
hogy meg kell műteni. (Erről a pulmonális szűkületről nagyon sokat beszéltünk Gellén Dokibácsival, aki felvilágosított
bennünket, hogy az ilyen műtétek ma már rutinszerűeknek számítanak, és nem feltétlenül kell a babák mellkasát felnyitni.
Léteznek katéteres megoldások melyekkel egy apró nyíláson keresztül juttatják fel az a kis “ballont”, amivel kitágítják
az érfalat.)
Ezután átballagtunk a tüdő röntgenre, ami sajnos egy elég nagy tortúra volt pici lányunknak. Le kellett vetkőztetni
félmeztelenre a drágámat és mondták, hogy oda kell tartani a gép elé a karjainál fogva és úgy lógatva. Gondoltam, inkább
én csinálom, hátha talán óvatosabb leszek, mint a nővérek. De abban a pillanatban ahogy kicsikémet felemeltem két
karjánál fogva összeszorult a szívem keserves sírásától és elbizonytalanodtam. Szerencsére Angéla nővér kiszúrta a dolgot
és kisegített bénázásomban. Kedvesen közölte, hogy majd ő és átvette tőlem kislányomat. Annyira rossz volt látni, hogy
meg van rémülve és keservesen sír, amint ezek a ronda fehérköpenyes óriások úgy rángatják, mint egy rongybabát. Anyát
közelebb húztam inkább magamhoz, mert láttam, hogy szemeiben gyülekezik a csillogás. Szegény kislányom tehetetlenül
vergődött a szorításban, pici lábait még oda is szorították egy gumival, hogy ne ficeregjen. Hát komolyan mondom ha ezt
eg felnőtt emberrel csinálják az legalább ennyire ordított volna… Aztán szerencsére egész gyorsan végeztek és rutinból
visszaadták nekünk gyorsan a ki csöppséget, hogy megvígaztalhassuk. Nagy elefánt könnyecskék gurultak le kis pofiján,
annyira sajnáltam szegénykét. Szerencsére Anya testének melege és becéző szavaink gyorsan megynugtatták, érezte az a
bebugyolált kis csomag, hogy ismét jó kezekben van! Séta vissza a “zsírszobába” ahol hátra volt még egy védőoltás, ha jól
emlékszem ez volt a BCG. Dóri védőnéni hihetetlen ügyességgel nyomta be Virág bőre alá a szurit, ami kis fehér puklivá
nőtt. Virág meg se nyikkant, egy kis hős volt! 🙂
Túl voltunk az utolsó tortúrákon, felöltöztethettük Virágot direkt erre az alkalomra tartogatott rucijába. Az Interneten
vásárolt Babahordozó már ott áhítozott, hogy beletegyék a kis babócit. Vártunk a zárójelentésre, közben elköszöntünk
Virág kis sorstársaitól. A kis sárgabőrű árva fiúcskától, aki folyton sírt és legurult a vízágy szélére, ahol fejecskéjét
a műanyag kád széléhez nyomta és Apa folyton megigazította, mikor a nővérek nem néztek oda. Ákoskától, aki sokáig Virág
hűséges pasija volt, de most sajnos egy műszaki probléma miatt (elfogyott a respirátor és egy ócska öreg gépet tettek
szegénykére, ami telenyomta a tüdejét melegvízzel, borzasztó…) az elkülönítőben feküdt és gépen volt. Fannikától és
szüleitől, akik végül megörökölték Virág vízágyát és csipogó villogó szerkentyűit. Szabikától, aki ott duhajkodott megint
házikójában és identitás zavaros plüssmaciját rugdosta fejbe. Közben kipattant Apa fejéből, hogy feltétlenül meg kell
örökíteni a búcsú pillanatait és el-el csípegettük a nővéreket, dokikat, kezükbe nyomtuk Virágot és lekaptuk őket egy
fénykép erejéig. Sajnos “default” nagy volt a nyüzsi az osztályon, ezért nem sikerült mindenkivel fényképezkedni a
kiscsajszinak, de azért lett néhány jó kép.
Már vártunk egy ideje, kezdtünk fáradni, aztán kiderült, hogy a számítógép nem akarja elengedni olyan könnyen Virágot,
mert nem nyomtatja ki a zárójelentést. Vártunk türelemmel, reméltük a technika ördöge megkönyörül rajtunk. Virágot közben
utoljára cumiztattam meg a PIC-en, felemelő érzés volt. Végül csak a papirok is előkerültek nagy nehezen, de
megállapodtunk, hogy ha lesz még valami még visszajövünk érte, csak had mehessünk már. Aztán hírtelen ott lifegett a
kezemben a kis hordozó, benne a kislányom, körülöttünk a nővérek, akiknek annyira hálásak voltunk. Pár gügyürü-bügyürű,
szija virág, jó legyél, nőljél ám, után kiléptünk a folyosóra és elindultunk a lépcsőház felé. Anyával egymásra néztünk
és mosojogva kimondatlan szavakkal léptünk ki a friss levegőre. Az autó felé menet megmutattam kislányomnak a fákat, a
leveleket, a gyönyörű kék eget, a fehér vattacukor felhőkkel, a lehullott leveleket, a füvek, a sétáló embereket,
csiripelő madarakat… de őt nemérdekellte már semmi csak a boldog álom ami csukott szemhélyára vetült.
Olyan óvatosan vezettem hazáig, mint tanuló koromban. A csatornafedeleken légpárnás módjára haladtunk át, nemérdekellt a
mögöttem jövő forgalom. Kislányom egészen hazáig szundikált, így hiába is beszéltünk neki egész úton, ránk se hederített.
Annyira édes volt a hordozóba, kis alvó apróság. Otthon aztán óvatosan felvittük a csomagokat, pici lányunkat
hordozójában. Készen várta a kitakarított, csilli-villi gyerekszoba, a pörgő színes állatfigurák, a zenélő macifej, a
pelenkázó, a pelenka hegyek, a kisruha halom és miegymás. Rögtön elő is került a kölcsönkamera, hogy az első
tisztábarakást megörökítse Apa az utókornak. Valami Isteni fricska volt, hogy kicsi lányunk első hazatérésén egy jó adag,
jól irányzott kakafröccsel ajándékozta meg anyát és a pelenkázó sarkát. A nevetéstől alig bírtam tartani a kamerát. Anya
akkorát ugrott hátrafelé… kislányom meg gúnyos vigyorra húzta csöpp kis száját! Azt hittem megzabálom kakástól
mindenestől! :)) Szóval jól indultak az első pillanatok otthon, fogyott a pelus és a törlőkendő egyből. Szép újruciban
tettük le kiságyába ahol első nagy szunyókáját rendezte be. Mi meg úsztunk a boldogságban…
Kezdetekben nagyon új volt a helyzet. Ott volt az a rakás gyógybogyó, amit a kislányba kellett tuszkolni a tejjel, ami
Anya nagy küzdelemmel fejt. Kezdett tönkremenni a mellszívó, a forgalmazó meg kötöszködött velünk, hogy felküldi Pestre,
hogy bevizsgálják. Természetesen Virág abban az időszakban is szeretett volna enni, míg a szívóerőt tesztelik a Pesti
kollégák, ezért aztán kaptunk egy másikat. Aztán ott volt a szenvedés a P-oldattal. Azt mondták fecsivel nyomjuk a
szájába evés közben. Az első ilyen akciónál Virág kihányt mindet, az előtte nagy keservesen beleerőszakolt tejet is. Én
javasoltam, hogy keverjük a tejbe, de le lettem hurrogva, hogy nem értek hozzá. A második ugyanilyen “hánytatásnál” már
kiborult a bili. Jöttek a gondok. Nagyon ki voltunk fáradva a hajnali virrasztásoktól, a kajáltatási nyűglődéstől, a
tapasztalatlanság miatt. Kezdtünk kifordulni önnmagunkból és sokat veszekedtünk. Szerintem ezen mindenkinek át kell esni,
így utólag visszagondolva, jó hogy ezek a petárdák akkor eldurrantak, mert így később harmonikusabbá és érettebbé vált a
gyermeknevelésünk.
Sokszor vágta a fejemhez Anya gúnyos megjegyzését, mely azóta szállóigévé vált nálunk: “Majd Kiss Béla informatikus
megmondja, ő jobban tudja!!!” Ez abból eredt, hogy én józan paraszti eszemmel, megérzésből reagáltam Virág problémáira,
Anya meg kikérte rengeteg ember véleményét, tanácsát, elolvasott mindent, amit csak lehetett, rengeteg könyvet,
szakirodalmat, fórumot bújt, beszélt 3-4 orvossal és ebből merítette a tudását, ami sokszor nem egyezett az én
véleményemmel. Aztán valahogy a legtöbbször mégis az jött be, amit én mondtam. (Ezért most biztos leharapja Anya a fejem,
de a fecskendős gyógyszer beadásról is nekem sikerült lebeszélnem és azóta tejben kapja a gyógyszert Virág, amit hányás
nélkül kicuppant az üvegből és semmi gond nincs vele.) Szorgalmasan pelenkáztunk, etettünk, virrasztottunk, ahogy kell s
közben Virág kis mosojfoszlányokkal ajándékozott meg bennünket, ami új erőt adott és feltöltött lendülettel.
Sajnos nem telt el kis idő, Virág egyik délután annyira bealudt, hogy elfelejtett lélegezni, amit a légzésfigyelő éles
visítással jelzett. Szerencsére részt vettünk korábban egy kis oktatáson melyet Katona Márta tanárnő tartott nekünk és
Sárika szüleinek, (Sárika, Virág fogadott tesólya, a PIC-en mindent együtt csináltak, együtt produkálták a tüneteket,
egyszerre voltak rosszul és jól, egymás ruháit hordták felváltva, sziperkiscsajszi, nagyon szeretjük őt és szüleit, talán
már írtam róluk korábban…) ahol megtanulhattuk, mit, hogyan kell csinálni légzéskimaradás esetén. Én nem voltam otthon,
de Anya bámulatos lélekjelenléttel, céltudatosan elkezdte tenni a dolgát, ahogy azt a tanárnő mutatta: Kitörölte Virág
kis száját, paskolni kezdte a talpát, stb. Közben persze ijedten néztek egymásra, anya rémülten figyelte Virág reakcióit
a stimulációkra, Virág pedig megijedt és nemértette saját testének ernyedtségét. Szerencsére sikerült egy nagy sóhajjal
visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, köszönhetően Anya idegeinek, de mentünk is vissza gyorsan a PIC-re, ahol nem
szívesen láttak bennünket viszont. Erre csak azt tudom mondani, hogy én sem szívesen mentem vissza!
Szerencsére a kivizsgáláson minden rendben volt, (megint összeszúrkálták szegénykémet) de a biztonság kedvéért bennt
tartották egy estére. (Anya csak később mesélte el nekem, hogy furcsa érzése volt akkor ezzel az egész PIC-cel
kapcsolatban. Valahogy kellemes nyugodtság töltötte el a szívét, úgy érezte hazajött. Ez valahol borzasztó, mert rá
kellett jönnünk, a hónapokig tartó állapotnak ez volt az eredménye: Az ember hazament a kórházba.) Azért azt valóban jó
volt látni, hogy Ákoska jobban van, Fannika szopizik Anyukájának melléből és a többiek is egész sokat fejlődtek egy hét
alatt, míg odavoltunk. Fannika szülei ekkor készültek fel kislányuk szívműtétjére, ami elkerülhetetlen volt. Bíztunk
benne hogy nem lesz semmi baj és úgy váltunk el, hogy majd ha Fannika is hazamegy, találkozunk újra és összeeresszük a
két kiscsajt, had játszanak, hiszen már jól összebarátkoztak odabennt…
Örömmel vittem haza ismét kis családomat és reménykedtem, hogy a kontrollvizsgálatokon kívül nem kell már visszamennünk.
Újra jöttek a jóleső etetések, büfiztetés, rövid alvások, meg a fürdetések. Megint jöttek a szokásos konfliktusok,
például a fürdetéssel kapcsolatban, hogy minden nap fürdessünk vagy elég 2-3 naponta. Én azt mondtam, elég két naponta,
Anya fürdette volna minden nap. Természetesen “Kiss Béla Informatikus” véleménye ismét nem sok vizet zavart, de a
gyermekorvos döntött: Egy ilyen kicsi baba immunrendszerének kialakulásában nagy szerepet kap a bőr. A bőr felületén
keresztül bejutnak azok a baktériumok, melyekre védekezésképpen a szervezet kifejleszti az ellenálló képességet. Ha
ezeket nap, mint nap lemossuk a kis bőréről, változtatjuk a PH értékét, akkor a gyermek sokkal lassabban fog védekezni az
ilyen dolgok ellen, ezért ő is azt javasolja, most még fürdessük két napont. Na, “Kiss Béla Infomratikus megint megmondta
előre!” :))
Virág evett, aludt, mosojgott… de nem volt valami mozgékony. Ez ki is derült, mikor gyógytornára mentek Anyával. Jött
megint az aggódás, hogy Virág túlságosan laza, ezért extra tornát eröltettünk. Meg kell mondjam ez borzasztó fontos! Így
utólag jöttünk rá mi is, hogy mennyire elengedhetetlen a tornáztatás, mert mióta a Dévény módszert gyakorolják, azóta
látványos fejlődésen ment keresztül a kislány. Míg kezdetben csak feküdt a kezeit is alig mozgatta, úgy a torna után
egyre aktívabb lett. Kézzel lábbal kalimpál, egyre erősebb. Míg az elején elfordítottuk kis fejét egy irányba, akár egész
nap is úgy maradt, meg sem próbálta átfordítani. Ma már ide oda fordigatja a fejét. Sőt! Felnyomja a kis popóját, eldől
oldalra és majdnem átgördül. a fejét ide oda dobálja, a kezével csapkod és magára döntögeti a körülötte lévő plüss
figurákat, keresztbe fordul az ágyban, kidugja a rácson a lábát és sír, mert nem tudja visszahúzni, trükközik a kiscsaj
ezerrel! :))) Egyre élénkebb és aktívabb hála az extra mennyiségű tornának, amit egyébként végigordít! 🙂 Mostanában
inkább a kakával vannak problémák. Előfordult már nálunk 6 napig nem kakálás, egynap 3 kakálás, kpkemény kecskebogyók,
melyeket nyögve nyomunk ki, hőmérőzésre kakilás, kúpra kakilás, folyós kaki, szines kaki és egyéb nyalánkságok! 🙂 Ezek
már nem vészes dolgok, csak anya túldramatizálja a dolgot. Hozzá kell tegyem, hogy Virág emésztése sosem volt átlagosnak
mondható, de mióta a tejet egyre mellőzi az étrendjéből, ez a kakaprobléma egyáltalán nem nevezhető
megmagyarázhatatlannak. Virág imádja a rizspépet, (akárcsak Apa, mindig kunyizok neki, hogy hagyjon belőle legalább 10
milit!!!!) a sütőtökös krumplit, az őszilevet, de egyre inkább mindent, ami nem anyatej! 🙂 Eszméletlen a kiscsaj!
Olyanokat produkál mostanában, hogy eldobom tőle az agyamat. Letesszük az ágyba fejjel az ablak felé, erre reggel a lábai
kalimpálnak az ablak felé, máskor felmászik vagy épp lecsúszík az ágy egyik sarkába és ott rugdossa a zenélő, csörgő
játékatit, a lényeg hogy felverjen bennünket. A hajnali pelenkázást végigröhögi, a kiskádból csapkodja ki a vizet és
akkorákat rugózik a hurkás kis combjaival, hogy koppan a feje a másik oldalon. A súlya hol ugrásszerűen nő, ilyenkor Anya
happy, hol egyiknapról a másikra csökken, ilyenkor Anya depi! 🙂 A ruháit sorban kövi ki, lassan abban kell sétáltatni,
amiben altatni! 🙂 Kezdi felfedezni a hangját és sikongat, röhög, formálja kedvenc kis szavait: Aaguuuu, kiiii A tv-t és
a monitort imádja, leginkább a forma-1 köti le, de a minimaxot is csípi ha sokat villognak benne! Egyik forma-1
közvetítés alatt azt veszem észre, hogy a lány a hátammögött óbégat a hordozójában, aztán mikor arréb megyek minden
klappol. Aztán megint bemozdulok a lány megint perlekedik velem. Hát nem az zavarta, hogy a tv elé álltam?! :)) Annyira
csípem a kiscsajt, néha reggel magunk közé vesszük, ilyenkor rendszeresen megpofozza Apát, Anyára meg vigyorog, persze az
esti fürdésnél meg én vagyok a király! 🙂 Mostanában kezdi a fejét tartani, eddig nagyon nagy volt a kilengése, mostmár
inkább csak olyan kis himbi-limbi fejűnek nevezzük, mert mikor érzi hogy a kis feje dől és elérné azt a holtpontot,
ahonnan már nem tudná megállítani, akkor gyorsan viszahúzza, de ekkor meg az ellenkező irányba indul el az a kis okos
buksi, aztán onnan is visszarántja, így örökösen mozog a fejecskéje, mint annak a bizonyos kutyusnak az autó
kalaptartóján! :))
Az első nagy utazásunk is megvolt nemrég, felmentünk Budapestre, hogy találkozhassunk néhány Internetes sorstárssal és csemetéikkel. A találkozó nagyon jó volt, összeeresztették a gyerkőcöket a szülők kicserélhették magvas gondolataikat a gyermeknevelésről. Csodaszép lurkókat láttunk, Virág csak ámult bámult! Tarkabarka játékok mindenfelé, gyerkőcök itt is ott is, egy igazi bölcsiben voltunk, pedig ide majd csak jóval ezután kellene járnunk! 🙂 Nem is beszélve arról, hogy mikor épp nem szunyókált a kocsiban már ilyen fiatalon láthatta fővárosunkkat! 🙂 Remélem ilyen találkozók lesznek még! Köszönjük a babavárnak!