Készülünk haza
Sok pelust kidobtunk, mióta legutoljára írtam, de feleségem unszolásának nem lehet ellenáni, írok megint! Rengeteg dolgon mentünk keresztül és sok mindent sikerült magunk mögött hagynunk, melyrõl korábban álmodni sem mertünk. Elõzõ történetem végén Virág 1380 gramm volt és úgy tünt stabilizálódott állapota. A dokik, az ápolók egyre közelebb kerültek hozzánk, kezdett meglazulni az a tudatosan felépített távolságtartás, melyel a szülõket kezelik. Sokat gondolkodtunk ezen és rájöttünk, hogy ez a keménység és látszólagos ridegség pontosan a munkájuk és a babák érdekében történik. Vékony jég ez, amit nem szabad összetörni, mert közel vannak egymáshoz a végletek és egyik sem jó! Ha belegondolok, hogy úgy közelítsek meg egy apró gyermeket, hogy annak minden egyes rezdülésére érzõ emberként reagálok, képtelen lennék megszúrni és vért venni tõle. Ha sikerül az érzelmeim elé helyezni a baba érdekeit, akkor viszont képes leszek pillanatnyi fájdalmat okozni neki, hogy aztán a nagyobbat és hosszabbat ne kelljen átélnie. Komoly feladat ez, nem is mindenki alkalmas erre, ezért megint csak azt tudom mondani, hogy nagyra becsülöm az osztályon és a hasonló körülmények közt dolgozó embereket, legyen orvos vagy ápoló. Ráadásul az érzelmi kötõdés nem tarthat soká, mert akár tragikusan, akár jó véget érjen is a dolog, a babának távoznia kell, az ápolók, orvosok ott maradnak.Természetesen túl korán örültünk ismét. Borzasztó nehéz azt elviselni egy szülõnek, hogy kisgyermekének állapota egyik napról a másikra gyökeresen megváltozhat. Természetesen mondták, hogy ez így lesz és próbáljunk rá felkészülni, de hát az ember már csak ilyen. A legkissebb pozitív jelre örömkitöréssel reagál és hajlamos elbízni magát. Még én is, aki a családban a racionalitás híve vagyok, én is kezdtem magam beleélni, hogy túl vagyunk a nehezén. Ekkor jött, hogy egy hét C-PAP és inkutérbe nyomott oxigén után egyik reggel ismét tubus volt kislányom légcsövében. Szörnyû látvány volt, sokkal rosszabb, mint mikor elõször találtuk szembe magunkkat a jelenséggel. Már tudtuk, hogy mi következik, ismertük a következményeket, tisztában voltunk a szövõdményekel. Az egyetlen kapaszkodó az maradt, hogy kislányunk súlya továbbra is növekedett. Szépen lassan, de biztosan döntögettük saját kis rekordjainkkat tejadagban és testsúlyban. Az intubálás nagyon nagy tauma volt nekünk, de úgy látszott Virágot nem viselte meg annyira. A BPD-s tûdõ igényelte a plusz oxigént, de más problémánk nem volt. Tudtunk róla, hogy egy krábban hazavitt kisfiút, Petikét, többször is intubáltak, de nem lett végül komolyabb szövõdménye. Hát bíztunk mi is…
A súlygyarapodás és a növelhetõ tejadagok új reménnyekell tápláltak benünket. Fokozatosan csökkentek az antibiotikum adagok, a “parás” táplálás és az oxigén. Végül kikerült a tubus. Örömködhettünk ismét. Szemész bácsi is volt Virágnál és belevilágított pici szemeibe. Mindent rendben talált, de természetesen kontroll vizsgálatokat írt elõ. Egyre szebb és szebb kisrucikban feszített pici lányunk az inkubiban, mert a rokonság, na meg Anya különlegesen pici ruhácskákkal halmozta el babócimat. Kezdtek a csodájára járni a kiscsajszinak. Egyik este, mikor még bent voltunk, Ildikó nõvér volt Virággal, akit szintén imádunk, mert nagyon jó fej és nagyon ért a babusokhoz. (Engem különösen erõs kapocs köt Ildikó nõvérhez, bár õ ezt biztosan nem tudja. Ez azért alakult ki bennem, mert mikor a kiscsajszikák születtek és én másnap bementem hozzájuk, Ildikó volt az, aki nagyon kedves volt hozzám és jólesõ empátiával közeledett hozzám. Azóta is nagyon kedves és aranyos.) Babucin a kis rózsaszín, fehér pöttyös Baby Born ruhácskája volt, ami egy buggyos gatyó és egy fodros ing kombinációja. Ildikó férje és kislánya jelent meg az ajtóban és rövid tanakodás után odahívta kislányát Ildikó, hogy megmutassa neki Virágot. Olyan édesek voltak, ahogy méregették a kislányunkkat és õszintén mosojogtak! 🙂
Ez alatt az idõ alatt sok emberhez közelebb kerültünk. Szinte anyukánk helyett anyukánk volt Katona Márta tanárnõ, Mádel Krisztina doktornõ kitartó távolságtartása is enyhült felénk, Tünde és Tündi nõvérrel is sokat beszéltünk, nagyon szeretjük õket, Erika is belopta magát a szívünkbe, Andi nõvér és Angéla is nagyon jó fejek, sokat köszönhetünk nekik, kedves kis fõnõvérünk Enikõ, egy bájos nõ, Zsuzsi nõvér, aki szintén nagyon kedves velünk is és a babákhoz is, de mondhatnám a takarítónõket is! 🙂 Ez most nem vicc, ugyanis az egyik takarító néni Virág egyik “volt pasijának” a nagymamája! 🙂 Az osztályon nem csak az ott dolgozókkal, de a kis páciensekkel és szüleikkel is megismerkedtünk, sõt nagyon jó barátságok kötõdtek. Sok érdekes, szomorú és szép történetet és sorsot halgattunk végig. A takarító néni unokája Gyurci például kapott egy söntöt, hogy elvezethessék rajta a túltermelõdött agyvizet. Sokáig volt Virággal egy osztályon a kislurkó, de végül õt hamarabb hazaküldték. Azóta a nagymamija informál bennünket a kispasi állapotáról és viszont. Ott volt aztán Sárika, Virág legjobb barátnõje, akivel szinte mindent együtt csináltak. Sokan már szinte testvéreknek titulálták õket, hiszen majd minden paraméterük egyezett és ugyanakkor változott. Sárika Kális baba, szülei, akárcsak Gyurciéi, nagyon szinpatikus és kedves emberek. Persze Sárika is hamarabb lelépett az osztályról, mint mi. Õt átszállították a gyermek kórházba, mert nem igényelt már annyira intenzív ellátást. Egyedül Ákoska “maradt hû” Virághoz! 🙂 Ez a kisfickó mindenhová követi kislányunkat. Szó szerint mindnhol egymás mellé kerülnek. Ákoska egy picit mindig Virág elõtt jár súlyban, ami rendben is van, mert így legalább vigyázni tud az én kis angyalkámra! 🙂 És nem utolsó sorban ott van Dóri a védõnõ, akirõl inkább nem is írok semmit, mert csak áradozni tudnék kedvességérõl és odaadásáról!
Tehát kezdtünk szinte családtagokká válni az osztályon, melyet csak mélyített az egyre több idõ, melyet a kis dobozkák közt töltöttünk. Anya már bejárt a baba mellé fejni, hogy így spanolják egymást “nagyobb teljesítményre”. Az idilli hangulatot egy hasmenéshullám szakította félbe, mely végigment majd minden babán. Fogyott is a répalé erõsen, amit a tejhez adva próbálták a híg székleteket megfoni. Pelenkázás itt is ott is. Volt egy alkalom, mikor majdnem eldurrant az agyam ettõl a hasmenésen rohamtól, ert kislányom órákik tocsogott a teli pelusban. A vége az lett, hogy addig-addig duruzsoltam Anya fülébe a dolgot, míg végül eljött a pillanat, hogy Anya tegye tisztába babukáját. Hát mit ne mondjak, fantasztikus volt már csak nézni is! 🙂 Azt a parányi kis pocakot, a fokhagyma gerezd kis popsikát a vékonyka lábikókat, ahogy kapálóznak szabadon… 🙂 Persze Anya könyékig popsi kenõcsös lett ráadásul babócink térdén és lábszárán is fehér foltok voltak, de a végeredmény sikeresnek volt mondható. Mondanom sem kell mennyire örültünk. teljesen átértékelõdött bennem a kakis pelusról alkotott képem! 🙂 Az én kislányomnak még a …. is szép és illatos! :)))
Ez a hasmenés azt hozta magával, hogy Virág súlya stagnálni kezdett, egy hét alatt sem mozdult sehova. Persze az orvosok vígasztaltak bennünket, hogy ez ilyenkor természetes, majd õk megróbálják pótolni a folyadékveszteséget és adagolják a répalevet. Ment is rendesen a bizarr színû lötyi a pumpába. Végül sikerült megfoni a dolgot és újból beindult nyuszika. 20-30 grammokat növögetett naponta, melyeket kitörõ örömmel fogadtunk. Az igazán nagy változás akkor következett be Virág állapotában, mikor egyik nap már nem volt állandó vezeték a vénájába szúrt csapra szerelve, csak idõnként adtak neki antibigyókat, de a “para” táplálás megszünt. A tej adag is emelkedett, elértük a 40 milis álomhatárt. Az oxigén támogatás maradt, de mértéke csökkent. Virág súlya ismét megindult és lassan Anya kezdett bajban lenni a fejt tej mennyiséget illetõen. Szembetalálta magát a tényekkel: össze kell szednie magát ha produkálni akarja kislányunk megnövekedett étkezési igényeit! 🙂 Ezek a változások roppantul feldobtak bennünket és nagyon boldogok voltunk. Meg is “ünnepeltük” a szitut egy hamburgerrel a közeli szuperhamburgeresnél! 🙂
Késõbb ismét kitörni készült a hasmenés láz, ezért át kellett szervezni a babák helyzetét. Nekünk pont kapóra jött, hogy Lilla állapota javult és megörökölhettük helyét. Lilla egy nagyon szinpatikus házaspár második kislánya, aki szívrendellenességgel (Nagyér transzpozíció) született és túl volt már pár operáción. Anyukájával, Micával folyamatosan aon versenyeztünk, hogy kinek mikor eszik többet a gyerkõce! Kedves kis játék volt, többször elmentünk együtt ebédelni, más szülõk társaságában és hasonló kis trükkökkel próbáltuk kiadni magunkból a feszültséget. Szóval Virág és Ákoska, ekkor költöztek be a középsõ kis elkerített részbe, részben, hogy ne érje el õket ismét a hasmenés hullám, részben meg a viszonylag jó állapotunknak köszönhetõen. (Furcsa volt ezt így hallani, hogy egy hasmenés hullámot a fertõtlenítés és az alapos odafigyelés ellenére nem tudnak megállítani, de ez szinte természetesnek mondható. A nõvérek gyerekrõl-gyerekre járnak, óhatatlan, hogy a kézmosás ellenére is átvigyék a dolgot.) Na itt igazán jól érezte magát a két kis poronty, na és persze mi is. Virágról szép lassan lekerültek a csövek, már csak a pulse oximeter érzékelõje és az orrszonda volt. Ment még inkutérbe az oxigén, 40% körül ingadoztunk. Ez a BPD-s tüdõnek volt betudható, ami javult ugyan de még erõs tünetei voltak. Itt már rendszeresebben tisztába rakhatta Anya a babóciját, és hallhattuk pici lányunk nyögéseit sóhajait a dobozból. Közben megismerkedtünk Virág kis pasijának, Ákoskának anyukájával. Különös, mert õ nem volt tájékozott ezekben az orvosi micsodákban és ahogy egyre többször találkoztunk vele úgy tünt, nem is akart tudni ezekrõl a dolgokról. Sokat gondolkodtam ezen, de én nem lennék képes eltolni magamtól az információkat. Én mindent tudni akarok a legapróbb részletektõl az összes következményig. Természetesen nem ítélem el azokat, akik inkább a “tudatlanságba” menekülnek, mert valószínûleg így könnyeben el tudják viselni ezt az idõszakot. Mások vagyunk, másként készülünk fel az elõttünk álló feladatokra és másként dolgozzuk fel azokat.
Egy hetet töltöttünk a középsõ szobába majd nagy meglepetésünkre hátra vitték Virágot a “Zsír szobába”. 🙂 Ezt a nevet hasonló sorsú, on-line barátaink egyike ragasztotta arra a helyre, ahol már csak a babák hízlalása a legnagyobb gond, hiszen minden más nagyjából rendben van. Eszméletlenül örültünk, végre egy olyan visszajelzést kaptunk, ami azt bizonyította, olyan nagy baj már nincs. Kezdtük elhinni, túl vagyunk a nehezén. Ennél hátrább már nem kerülhet az osztályon senki, hiszen az már a mûszerraktár lenne. 🙂 Természetesen jött velünk Ákoska is, hû pajtása Virágnak és itt volt még Lillácska is, aki rendszeres babakocsizással készült a hazamenetelre. Fantasztikus min ment keresztül a kiscsaj és szülei. Többször volt életveszéjes álapotban, amire egy nõvér elõszeretettel hívta fel anyukája figyelmét. Amikor csak lehetett vígasztaltuk és vgül megérte, ott voltak leghátul õk is. Azt tudni kell, hogy Lilla többszöri szívmûtéten volt túl és a szövõdmények csak fokozódtak. Végül az orvosoknak dönteniük kellett: életveszéjes mûtét vagy valami teljesen új módszer. Végül a hormonkezelés mellett döntöttek, ami világviszonylatban is gyerekcipõben járt és az osztályon is ez volt az elsõ ilyen próbálkozás. Gyõztek! A kislány ott szopizott mellettünk anyukája mellébõl…
Virág még inkubátorban volt és ebbe nyomták az oxigént. Parás táplálást már nem kapott a végtagjaira erõsített pulse oximeter érzékelõ és a gyomrába levezetett orrszondán kívül nem volt más kábel/vezeték/szúrt véna és egyéb kislányunkon. Ezzel egy idõben a látogatási rend és sok minden más is megváltozott az osztályon, köszönhetõen az ANTSZ-nek. A sorozatos hamenések miatt a kismamák tejét elküldték tenyésztésre és a kapott eredmények alapján elrendelték a pasztörizálást. Azóta csak úgy lehet bevinni a tejet a tejkonyhára, ha elõtte az anyuka összegyûjti kisbabája egész napi adagját, beviszi és ott pasztörizálva feladják a koraintenzívre. Ez meglehetõsen felborította a napirendünkket és az estéinket. Természetesen ebben is volt némi pozitívum, hiszen azért kellett annyit fejni, mert babucink már 40 sõt napok múlva már 50 milit evett. Anya alig tudta produkálni ezt a mennyiséget, minden egyes seppért harcot folytatott kezében a gépi medelájával. A látogatási idõ 12-18-ra korlátozódott.
Anya elég jól belejött a pelus cserélésbe, a popsi krémezésbe (már nem voltunk könyékig kenõcsösek). Szemész bácsi újra eljött és megint mindent rendben talált. Anya egyre többet lehetett bennt, egész délutánokat töltött babócink mellett. A tejcsibe kevertek némi pluszt, hogy a csontképzõdést elõsegítsék és kapott még D-vitamint, de Virággal semmi gond nem volt. Az oxigén folyamatosan csökkent, már 25-30% körül jártunk mikor újra nagy változás következett: Virágot kipaterolták kis dobozkájából és nyitott inkubiba került. Elõször nem hittünk a szemünknek, mert már annyira megszoktuk a kis házikót, na meg Ákoska is még bennt volt, pedig eddig mindent együtt csináltak! 🙂 Természetesen körbeugráltuk Virágot és megdögönyöztük kicsit, amirõl laza kézlegyintéssel vett tudomást majd aludt tovább. A következõ döbbent pillanat az volt, mikor nõvérke kirakta kis husinkat a pelenkázó asztalra, mindenféle oxigén meg csõ nélkül, ott hagta parlagon, míg áthúzta kis lepedõjét a nyitott inkubiban. Na nekünk se kellett több, körbefogtuk és megdögönyöztük kis drágámat. Kezét lábát fejét puszilgattuk simogattuk… ahol csak értük! Ott volt elõttünk a kis babánk, megfoghattuk, hallhattuk kis szuszogását, nyögdécselését, közelrõl érezhettük apró teste melegét és érezhettük bõre illatát! Csodálatos volt! Aztán nõvérke felkapta és visszarakta babuckánkat, aki már szinte várhatta az ágy nyugott kényelmét a simizõs fogdosós kezek után. 🙂 Na innentõl elindultunk, mintha dróton húznának bennünket. A tej az egekbe szökött, már 60 milinél tartunk, Virág súlya az álomhatárokat átröppente, már a 2200 grammot is átléptük. Erre aztán én is felbátorodtam és megtörtént életem elsõ tisztába tevése! Akarommondani, tisztába raktam pici lányomat! nem hittem el, de tényleg fogtam a pici lábicókat és krémeztem az apró kis popsit, cseréltem a pelust, ahogy annak a rendje módja van! :))) Annyira élvezem! Azóta rendszeresen én rakom tisztába! Ha tehetném mindent én csinálnék, de az én cicijeimbõl nem jön semi! 😉 Van, hogy néha megint kapjuk a sárgarépalöttyöt és van, hogy egy tisztábatevésnél három pelust is telerekunk, de minden a legnagyobb rendben, Apa megküzd mindennel! 🙂
Kezdtük lassan peddzegetni a szopizás témát, de Anya sem gondolhatta komolyan, hogy ilyen hamar és ügyesen fog menni a dolog. Mikor tanárnõ még egy hetet akart várni, Anya nem bírta tovább és kedvesen rávezette Angéla nõvért, hogy meg kellene próbálniuk a szopizást, de ha azt nem hát a cumizást mindenképpen. Angéla nõvér hagyta magát rábeszélni a dologra és közös erõvel összehoztak egy cumizást, ami meglepõen jól sikerült. Az elsõ cumizás ugyanis mindig kritikus az esetleges aspiráció miatt, de Virág annyira ügyesen szívta a száraz cumit, hangosakat cuppantott mikor éhes volt, hogy meg kellett próbálni. Hát nem bántuk meg! Másnap csodájára jártak a babának, még tanárnõ és a vizitelõ orvosok is ott tömegeltek a gyerek körül, hogy ez hihetetlen! Elsõre cumizik a baba és se félre nyelés se köhögés. Annyira édes volt Virág, ahogy megérezte a tej melegét torkában, elkerekedett szemekkel nézte Anyát és hirtelen nem tudta mitévõ legyen. Számára ismeretlen érzés volt, hogy valami lefolyik a torkán, hiszen eddig a szonda mindig gyomrába vezette a táplálékot. most pedig nyelnie kellett, sõt kiszívnia azt. mindezt úgy csinálta, mintha ez neki a legtermészetesebb dolog lenne. Egyre gyakrabban sikerült cumiztatni. Ez elõrevetítette a következõ lépést: szopizást cicibõl. Soha nem láttam még olyan boldognak a feleségem, mint mikor újongva mesélte nekem: szopizott a babánk, de nem akárhogy, hanem cicibõl!!! :)) Fel nem foghatom milyen csodálatos érzés lehet, még mostanában is csak bámulom ezt a fantasztikus dolgot, ezt a páratlan kapcsolatot anya és gyermeke közt. A kezdeti óvatosságot, felváltotta a gyakorlottség és ahogy egyre gyakrabban vehettük kezünkbe Virágot egyre közelebb reztük magunkhoz, ha lehet ilyet mondani és egyre nagyobb biztonsággal kezeltük a dolgokat. Elõször féltem még csak megérinteni is, mára már ide oda pakolom és néha puszikat lopok homlokára, kezére meg ahol érem! 🙂 Mostanában például én vagyok a cumiztató, mikor Anya cicijén már el-elalszik a pindúr, akkor jön apa ölében a maradék tejcsi cumizása. Ezek életem legboldogabb pillanatai. ilyenkor Virágot az ölembe veszem, kis fejét egyik tenyerembe fektetem másikkal meg a cumis üveget diktálom pici, tejfolyamoktól nedves szájacskájába. Az elején még mindenféle trükk nélkül szívja-szuszog-szívja, ahogy kell, majd mikor kezd fáradni Apa cselezni kezd. Virág ilyenkor már csukott szemmel és ernyedt végteagokkal jelzi, tökéletesen kész van, neki aztán semmi nem fog már lemenni a torkán. Na ilyenkor jönnek a kis apró mókák a cumi ki-be huzigálásával, pöttöm szájacskája körüli simizgetések, miniatûr talpának csikizgetése, kerek kis pofijának és orrocskájának finom pöckölgetése és minden elkézelhetõ fondorlat, hogy az utlsó 10 miliket is lenyelje a kiscsajszi! 🙂 Néha még magam is alig hiszek a szememnek, hogy a hulla fáradtnak hitt kislányba még mennyi tejcsi fér, ha az ember ügyesen bánik a cumisüveggel! 🙂 Már egészen gyakorlottan tudom tartani a gyereket, cumiztatni meg még az oxigén csõre is figyelni, hogy ha kell, akkor az orra közelében legyen.
Ma ismét tettünk egy lépést hazafelé: kimentünk az erkélyre “sétálni”! Oxigén és mindenféle érzékelõ kütyü nélkül beleraktuk babukát egy babakocsiba és kitoltuk a friss levegõre. Talán a napsütésnek a csivitelõ madaraknak, a lágy szellõnek vagy Anya és Apa féktelen örömének, esetleg a kajcsizásnak kösönhetõen (?) de kislányunk úgy aludt, mint a bunda. Álmában kacagásra és vicces fintorokra húzta kis száját, végtelenül jól érezte magát. Mintha tudta, sejtette volna, hogy jó úton halad hazafelé…
Remélem a következõ story már az hazamenetelrõl és az otthoni sürgés-forgásról fog szólni! 🙂
2003 06. 04.
Aggódó Apu